Az élet gyönyörű!

 

A konyha, fojtogatón, nehéz levegőjében terjengő stressz úgy nyomott le a kedvetlenség és elkeseredés hullámai közé, ahogy a gyilkos teszi kiszolgáltatott áldozatával.

Kiszolgáltatott!?

Lassan, szinte perverz érdeklődéssel ízlelgettem a szó jelentését, míg a kezem, önálló serény tevékenységet folytatott, megszakítva minden összeköttetést működő testrészeim, és a lelkem között.
Tudom, morfon -íroztam tovább -, hogy a konyha nem egy nyugodt, kiegyensúlyozott környezet, de emlékeim között kutatva, azért találtam jónéhány olyan helyet is, ahol hosszú pályafutásom alatt örömmel tevékenykedtem.

Na ez – nem az!

Kesernyés mosollyal hordoztam végig pillantásomat, az idegen konyhán.
Nézem magam körül az arcokat. Nézem és érzem is őket. Látom és élem a mindennapjaikat és gondjaikat, miközben itt, a konyha egzaltált körülményei között, megpróbálnak teljesíteni, élni, és nem utolsó sorban, embernek maradni, velem együtt.

Néztem őket.

Néztem és egyben biztos voltam. Mindegyikük megtesz mindent azért, hogy így vagy úgy, megszolgálja a fizetését napról napra. De nemcsak a napok jelentek meg a szemem előtt, hanem hosszú hónapok és fájdalmasan eltelő évek is.

Munka, munka, munka.

Munka, nehéz és sokszor embertelen körülmények között, monoton stresszben, hosszú, néha éveknek tűnő napi tizennégy órában, hetente ötször. És persze megviseltek, és nem annyi évesnek néz ki a legtöbbjük, mint amennyi az igazolványukban szerepel.
Állok, és a szemben lévő hűtőszekrény tükrös ajtajában figyelem a saját vonásaimat, mialatt a kezem alatt, serényen darabolódnak a zöldségek. A hajnali óra ellenére, nem is nézek ki nagyon törődöttnek, állapítom meg, de józan érzeteim segítségével ráeszmélek, ez csak a kivételesen jó genetikám miatt van így. Gyors fejszámolást végzek. Ha most vagyok negyvenkilenc éves, még tizenhat munkával teli évem van hátra.

Mikor fogok én, megpihenni?

Az eltelt majd harminc ledolgozott évem jeges lehelete csap végig testemen.

Még tizenhat év?

Az lehetetlen, fut végig rajtam, és csak, hogy kiszakadjak a gondolat fájdalmai, és a páráktól terhes konyha nyomasztó szorításából, emlékeim könnyű szárnyán, messze repülök…
Csendben üldögélek az apró Baszk falucska kávézójának a teraszán, lábamat kényelmesen kinyújtóztatva, és a lemenő napot figyelem, ahogy lassan, lépésről lépésre bukik le, a messzeségben meghúzódó hegycsúcsok, sötétlő ormai mögött.
Kellemes fáradtság járja át a testemet, és kimerülten dőlök hátra a széken, az egész napos gyaloglás után.
Nagy, földöntúli élvezettel emelem tikkadt számhoz, a párától gyöngyöző falu hideg poharat.
A kora esti hűvösödő szél ellenére, a tér és a kávézó terasza, lassan benépesült emberekkel és egy rögtönzött színpadon, zenészek hangolnak az esti fiestára. Előttük, vidáman kacagó gyermekek játszottak a szökőkút kőpárkányai és padjai között, míg szüleik, és a csinos ruhákba öltözött nagyszülők, velem együtt üldögéltek csendesen beszélgetve, a szomszédos asztaloknál. Arcukon mosollyal nézték a játszadozó lurkókat, amint csapatokba verődve kergetőztek a téren. Szemem a szomszédos asztalnál üldögélő, idős párra téved, miközben az öngyújtómból tüzet próbálok csiholni a frissen csavart cigarettámhoz.

Jól öltözött hetvenesek.

Elcsépelt gondolat, de még időben rádöbbenek, nem otthon vagyok, és itt spanyolhonban, majd minden idős ember jól öltözött és kiegyensúlyozott. De miért, tör rám az oly sokszor felmerülő nyugtalanító gondolat. Hisz ők is csak ugyanolyan idős emberek, mint bárki más nálunk, otthon.
Nézem a ráncos, naptól cserzett kezüket, a kávézó asztalán a kora esti fénybe.

Nézem, és beszéltek hozzám.

Beszélt a kezük és az arcuk szelíd mély vonása. láttam rajtuk egy élet kemény munkáját és fáradozását. Látszott, és éreztem, nem múlik el semmi nyomtalan egy ember életében. Belénk, és ránk vésődik. Ránk rajzolja mindazt a kor, amit megéltünk. Nyomot hagy mindegyikünk lelkén és testén, minden ledolgozott hónap és év. De mégis. Milyen nagy a különbség az idős emberek között.
Itt, és még valószínűleg oly sok helyen a világban, szebben idősödnek az emberek. A szemük most, idős korukban is, még fiatalos hévvel lángol, és úgy tükröződik rajtuk a vidámság, mintha el sem telt volna fölöttük, oly sok tél. A rendszer és a rend, amiben életük leélték, megengedte nekik, hogy szép idős kort tudjanak megélni. Nem éveik számától szépült meg életük. Nem, vagyis nem csak attól. Az igazi indok az, hogy az élet és a sok dolgos munkával töltött évük alatt, nem hajszolták őket végletekig, kíméletlen munkakörülmények között.

Dolgoztak.

Dolgoztak olykor sokat is, de sohasem felejtették el, hogy a kemény munka után, első a család és a pihenés. A pihenés és megannyi ünnepük, át- és megsegítette őket, az élet viharokkal teli, dolgos évei alatt is.
Segített nekik, hiszen megtehették. Nem csak azért, mert eleget kerestek hozzá.
Nem. Volt, és mindig jutott idő arra is, hogy a kemény munkásnapok után, fel tudjanak oldódni szeretteik és barátaik körében. Megtanulták élvezni azt, amiért megdolgoztak, és megtanulták értékelni az időt, mit egymásra tudtak fordítani. Egy élet, egy szép élet nyomai tükröződtek lényükön.

Szépen, és lélekben épen tudtak megöregedni.

Koruk és a megannyi év, nem vésett olyan nyomokat a lelkük tükrére, ami miatt fásult közönybe kellet volna burkolni magukat.
Merengésem közben, a délutánból, szép lassan kellemes este lett. A Hold, mint szelíd, kacsintó gyermekarc, fényesen és lassan kúszott fel, a csillagos égboltra, mintha ő is helyeselné a gondolataimat.

Néztem az arcukat.

Néztem az idős kezüket, ahogy egymáson pihentek.
Idősek voltak, de nem vének. Látszott rajtuk, hogy a sok munkával töltött év után, szépen és szeretetben telnek az idős napjaik, mindent megadva maguknak, amire futja, és amire igényük van.

Jó volt nézni őket.

Közben azon gondolkodtam, hogy magamnak és minden általam szeretett embernek, ilyen nyugodt és békés idős kort szeretnék kívánni. Olyat, ahol megannyi dolgos év után, tudja élvezni és kiélvezni az ember, azt a sok szépséget és jót, amit egy időskor, még magába rejthet. Mire a gondolatmenet végére értem, a téren készülődő zenészek rázendítettek egy régi, elfelejtett slágerre. hallgatom őket. A kezemben szorongatott pohárban, már csak egy korty langyos sör maradt. Legurítottam hát a torkomon, és a felcsendülő dallamok első taktusaira, szedelőzködni kezdtem, hogy a hosszú fárasztó nap után, én is megtudjak végre pihenni.
Ahogy a sötétbe boruló utcákat róttam a nedves kövön, a térről még utánam nyúltak a dallam utolsó taktusai, és az énekes, lágyan reszelős hangja. La Vida es preciosa!

Az élet gyönyörű!

Körbepillantok magam körül.
A konyha egy szemernyit sem változott meg, és a benne élő szakácsok arcán is ugyanúgy tompán tükröződik a levertség és a méla közöny, mint percekkel ezelőtt.
Egy cseppet sem érzik jól magukat a bőrükben, mint ahogy én sem vagyok feldobott. Tudom. De azt is tudom lelkem minden apró rezdülésével, hogy én nem ezt szeretném.

Szeretnék szépen, és békésen megöregedni.

Nem itt. Nem ebben a kavargón borzadályos létben, hanem szeretetben és nyugalomban, hogy egyszer az én szemem is, azt tükrözze, amit azon a homályba vesző Baszk estén láttam az idős emberek arcán.
Mert ott, akkor, azon az estén megfogadtam, hogy csak ez, és csakis ez lehet a cél.
Az a cél, amiért érdemes a mostban tenni, lenni, és építeni napról napra a holnapot.

kép és szöveg Régeni János
emtévé