Párizsban jártam, akkor mutatta kezét az ősz. Ködbe fordult a Szajna partja, a fákon pár színes falevél mutatta csak a múló időt.
A város él, nincs benne semmi lassulás. Hevesen dobban minden pillanatban, rendnek tűnik a hangos felfordulás.
Itt lélegezni kell, befogadni minden illatot. Szeretni lehet csak, ölelni a pillanatot. Mert elragad, nem enged egy helyben állni. Viszi a lábadat. Menni, élni, látni
Szabad a jelen, múltjába ássa múltadat, százados kövön koppan a gondolat.
Édes az alma, fahéj ízű, vaníliával keverve. Testes a bor, napfényt zárt magába. Elragad, sejtig ég, harapni szeretnél belőle még. Magadba fogadni, mindent érezni, látni!
Érezni minden lüktető ember beszéde ízét.
Fehér az éj, suhan a Hold, Párizs nem csendesül. Csak hajnalban alszik, egy pillanatra. Gyors ébredése, hogy kávédba langyos, aranyló tészta leveleket mártson.
Befonja elméd, mint kalácsot egy francia pék.
kép és szöveg Bélay Krisztina
emtévé
