A fájdalom, olyan élesen hasított belém, akár a villámot kísérő mennydörgés, az ólmosan sötét éjszakába.
Hirtelen, de úgy hogy számít rá, az embernek a fia. Készül rá előre, hiszen a vihart is meg szokták előzni, az összegyűlő, sötétlő fellegek.
A fájdalom hullámaitól, melyek az arccsontomba nyilalltak, szemem álmosan pattant fel.
Sötét.
Sötét, és néma csend volt.
Éjsötét. Csak az utcai lámpák halvány fényei szűrődtek be a lesötétített ablakokon.
Őrülten fáztam, és a csontig hatoló, párás, nyálkás hideg, kígyóként csúszott be, a két vastag takaró és a hálózsák ellenére, kihűtve az egész testemet.
Az éles fájdalom újabb löketeit vártam, és közben azon gondolkodtam, mikor vettem be, az utolsó, látens mennyiségű, fájdalomcsillapítót.
Éjfélkor. Könnyed fejszámolás után, rájöttem, hajnali három felé járhat az idő.
Befelé figyeltem. Nem kellett sokat várnom a nyilallásokra, hiszen az előző napok megfigyelései bizonyították, hogy időről időre, mindig pontosan jelentkeznek.
Felkészültem, és önuralmat fröcsköltem a lelkembe.
Szükségem volt rá, mert a fájdalom, óramű pontossággal érkezett, akár egy különlegesen fontos vasúti szerelvény, a központi pályaudvarra. A vasútnál, fő a pontosság, mosolyodtam el magamban, a morbid helyzettől, és lenyeltem egy adag, gyógyszerektől kesernyés nyálat.
Kikászálódtam a magamra halmozott, vastag takarók alól. Ellenőriztem a zsebembe a már gondosan előkészített tablettákat, és a mosdó, sötéten tátongó ajtaja felé vettem az irányt.
Ahogy beléptem, a mennyezetről lógó neon lámpatestek fényei, azonnal felvillantak, és ezüstös, túlvilági színekbe burkolták az egész fürdőt. A csaphoz ténferegtem félvakon a hirtelen világosságtól, és a csendesen csordogáló vízzel, bevettem az előkészített tablettákat.
Azt a kevés vizet, ami a markomban maradt, az arcomra fröcsköltem, hogy a hűse, enyhítse az arcomban a lüktetve szaggató fájdalmat.
Még tíz perc, amig hatnak a szerek.
Lassan, hogy a hirtelen mozdulat ne árthasson, felemeltem az arcomat.
A fog és annak fájdalma, mindig a döntést, vagy annak a hiányát szokta jelenteni.
Döntések.
Ízlelgettem a szó értelmét, bár pontosan tudtam, mire szeretnének rámutatni az égiek.
Már utam eleje óta tisztában voltam, hogy bizonyos dolgokról, döntést kell hoznom, és tudtam, nem megy majd fájdalom nélkül. A döntés súlya, az út vége felé, egyre erősebben nehezedett rám. Olyannyira, hogy a végén, így figyelmeztetett arra, hogy nem jártam még, a dolgaim végére.
A másodpercek, hosszú óráknak tűnve száguldottak el mellettem.
Belenéztem a tükörbe.
Aki visszanézett, már nem az az ember volt, aki Sevillaból, majd negyven nappal ezelőtt, elindult.
Csak nyomokban hasonlított rá. Vonásai megélesedtek és megnyúltak. Szeme, elevenebben csillogott, és az arcot keretező fekete szakáll, érett benyomást kölcsönzött, a régebben a lágy vonásoknak.
Hasonlított valakire. Hasonlított, de nem volt teljesen ugyanolyan. A tükörből, édesapám arca nézett rám.
Téren, és időn keresztül szólalt meg a hangja.
– Fel kell nőni, öcskös! Felelősséggel tartozol, minden cselekedetedért. Magadnak éppen úgy, mint a körülötted élőknek. Elmúltak azok az idők, amikor ezt mások tették meg, helyetted.
Beléptem emlékeim ajtaján, és magamra csuktam.
A tükör, akár egy ezüstösen csillogó örvény, magába szippantott és hűvös lepelként terült rám. A jelen ajtaja, hangtalanul csapódott be mögöttem, és a múlt, mozgóképei közé lökött, érzéketlenül. Oda, abba szobába, ahol olyan régen jártam, hogy idejét sem tudom már…
Kényelmetlen fotelben üldögéltem, már vagy fél órája.
Az sem adott feloldozást, e körülmény alól, hogy a kezemben tartott pohárnyi vodkában, áttetsző jégkockák kergetőztek, halk csilingeléssel. A teret, kesernyés cigarettafüst ködösítette hangulatossá.
– Meg kell tanulnod kisfiam, felelősséggel dönteni! – hallom apám, dohányzástól rekedtes hangját, az ágy irányából.
Nem nézek rá. Szemem az italt vizsgálja minden különösebb érdeklődés nélkül, úgy, mintha tőle várnám a válaszokat, de közben, magamon érzem apu, zöldes, jégkockaszerűen jeges pillantását.
– Nem tudsz mindent úgy megoldani az életben – hallom az ágy felől a dörmögést – hogy mindenkinek, mindig jó legyen. Hidd el kisfiam, néha meg fognak haragudni rád egyesek, mert nem azt, nem akkor, és nem úgy gondolod majd, mint ők. Nem úszod meg harcok nélkül! Lehetetlen csak megúszásra játszani, mert ha ezt teszed, akkor soha nem leszel szilárd. Inkább egy napraforgóhoz fogsz hasonlítani. Mindig arra szeretnél fordulni, amerről a Nap süt, vagy amerről a legerősebb szél fúj? Nem hinném. Ez nem megoldás. Így hol lesz a becsületed? Hol van a véleményed, ami mellett, ha igaznak véled, kiállsz, és ha kell, késhegyre menő vitákba bonyolódsz? Ki kell állnod az igazadért, még ha százan is vannak ellened, és meg kell tudnod védeni. Előfordul majd olyan is, hogy hiába lesz igazad, annyian támadnak ellened, hogy elbuksz. De ne szomorkodj, és ne keseregj, mert az erkölcsi győzelem, sokszor többet ér, mint az, amiben a másik oldalon élők hisznek. Számít és érték még ma is, az egyenes gerinc, nyugodj meg. Nem ment még ki végleg a divatból! Megéri kitartani. Hidd el! De előfordulhat olyan is, hogy hiába érvelsz, kiderül, hogy mégsem volt igazad. Na, ilyenkor derül ki igazán, hogy ki a férfi a gáton. Ebben az esetben, be kell tudnod ismerni nyílt színen, hogy tévedtél. És emelt fővel kell beismerni a tévedésedet. Ha ezt megteszed, az egyik legnagyobb erényt sajátítod el. Azt, hogy nem csak erős harcos, de igazi ember is vagy. Ezekből lehet tanulni a legtöbbet. Ez az igazi, legerősebb mérce. Mindig a hibáid megélése és beismerése, a legnagyobb tanítómestered az életben.
Érted miről beszélek?
Érzem, és tudom is, meggyőzött és teljesen igaza van. Visszagondolok az elmúlt évekre, és tisztán látom elhibázott tetteimet, és azok minden következményét.
Ébredezek. Lassan, de biztosan, velem ébredezik a lelkem is. Tiszta levegőt szívok a tüdőmbe, és megpróbálom magamra illeszteni, az elhangzottakat. Szavai súlya alatt, érdekes módon, de nem összementem, inkább akár egy főnixmadár, hamvaimból, újraéledtem.
Ülök, a már sokkal kevésbé kényelmetlen fotelban, és egyre jobban érzem magam. A viharfellegek oszlani látszanak felettem…
A tükör rejtekajtója, elhasznált sziklaként köp ki magából.
Nagyon hideg van. Automatikusan letörlöm az szánkázó könnycseppet az arcomról. Lassan eljut a tudatom határára, az arcomban nyilalló, éles fájdalom, ami majdnem a földre taszít. A testem megfeszül a lüktetéstől.
Tekintetem a tükörre téved és már nem is csodálkozom, hogy még mindig apám arca néz vissza rám, időn és téren keresztül.
Szavai, még mindig ott zsonganak a fülemben, mintha mindez most történt volna, nem hosszú évekkel ezelőtt.
Pedig nem ma volt.
Sok év telt el, és sok víz folyt le a Dunán, azóta. De a mondatok, és az értelmük, örök érvényű maradt. Annak ellenére, hogy ő már, csak a felhők felől figyelheti, olykor támolygó lépéseimet az életben.
Feldagadt arcomra, torz mosolyt erőltetek. Úgy látszik, a gyógyszerek időközben hatni kezdtek, mert a fájdalom lassan tompul.
Dönteni kell.
Tudom. Dönteni. Még akkor is, ha másoknak ez nem fog tetszeni.
Pontot kell raknom oda az életemben, ahová leginkább csak vesszőt tennék, nehogy fájdalmat okozzak.
Pontot bizony. Majd a gondolattól elégedetten, a szétdúlt ágyam felé indulok, hogy még a hajnal eljövetele előtt, tudjak aludni pár órát…
kép és szöveg Régeni János
emtévé
