Hasonlítasz – mert gyanakszik az ember.
Különbözöl – mert szeretlek nagyon.
Rád gondolok, s vitázó értelemmel
régmúlt szerelmeim latolgatom:
az egyiket szorongó vágy idézte,
a másikat csak múló alkalom . . .
De hirtelen varázsuk, visszanézve:
akár az ablak pára-hímpora . . .
Benned előbb az embert vettem észre,
utóbb az asszonyt, és csak végül a
sorsot, enyémet. – S minden szólamod, lám
egyszerre zeng most, mint szimfónia.
Jóság a prím: elringat, mint a hullám;
tekinteted cikázó futama
halántékon lobbantja, úgy ragyog rám;
igazságod kiált, mint harsona,
és anyaságod lágyan búg tercben . . .
Figyelj, felel szerelmem kórusa :
már mindörökre itt lüktet szívemben
szép teljességed, s visszhangozni fog
– mint kagylóban a győzhetetlen tenger –
ha ráhajolsz és hittel hallgatod.
emtévé
