Egy fickó az ösvényen, egy bottal üt egy kígyót.
Én szeretem a kígyókat, az embereket nem annyira. Ám vajon mit kell tennem, vagy éreznem, hogy jó legyek? Magamnak tudom, de másoknak?
Hiszen sokan sajnálnák a kígyót, de azért a fickót még nem bántanák. Sokan túlzásnak tartanák a botot. Egyesek annyira félnek a kígyóktól, vagy utálják őket, hogy a fickót kedvelnék.
Én a kígyót sajnálnám, és segítenék neki. Utálnám a fickót, de még a botot is. Ilyen vagyok.
Vajon lehetek barátja, társa, vagy csak jó ismerőse olyannak, aki nem ért egyet velem? Vajon el tudom fogadni, hogy a másik a fejét csóválja, de elmegy kávézni a fickóval?
Régebben azt mondtam volna, hogy igen, de hát a régen, régen volt.
Túl sok tetemet láttam az ösvény mellett agyonverve, vagy megnyomorítva. Az aljasság, ami körülvesz és rendszerré válik, megkeserített. A keserűséget pedig csak úgy moshatom le, ha valami olyat teszek, ami édes.
Nos, vágtam egy botot, és elmentem keresni a fickót.
Vajon, aki nem szereti annyira a kígyókat, megérthet-e engem, vagy akarhatom-e egyáltalán, hogy megértsen.
Még nem tudom, de az már biztos, ha nem is akartam, változtam annyit, hogy azoknak is változni kell akik körülöttem vannak, vagy eltávolodunk.
És itt van még egy ok, amiért haragszom a fickóra, hogy igazából már nem zavar mi lesz…
kép és szöveg Somlai Tibor
emtévé
