A falun átvezető út, meredeken kaptatott felfelé.
Derekasan megküzdöttem a következő pár száz méterrel, és igyekeztem a házak árnyékában lépdelni. A falu végén megálltam egy apró, óriási gesztenyefák által ölelt téren.
Álltam egyszer már itt.
Néztem már ezeket a falakat, jutott eszembe a múlt. A templom sötéten ásító bejárataemlék eket hozott felém.
A lemenő napban, lassan sétáltunk felfelé a falu egyetlen kövezett útján.
Misére indultunk, így a helyzetünkhöz képest, a legtisztább ruhánkba bújtunk, amit csak elő tudtunk bányászni az agyonázott hátizsákjaink mélyéből.
Furcsa, gondolatok nélküli csend vett körbe minket. Minden hang, akár ha ködön keresztül szólt volna. Még, a misére hívó harang is álomszerűen, halkan kondult bele a késő délutánba. Nem követelt és nem parancsolt. Lágy hangon kérlelt minket, ahogy az ember, érett hölgyeket hívogat, késői találkára.
Az út, egy ponton, fákkal árnyalt, apró térré szélesedett. A magasra nőtt gesztenyék alatt, mohától zöldellő szürke kőtemplom álldogált az ősfák árnyékában.
Kapuja, sötéten ásítva hívogatott minket.
Ahogy beléptünk, szülőcsatornaként fogott körbe minket, hogy pár lépés után, kívülről felfoghatatlan méretű teremmé szélesedjen. A padsorok között, már csak itt-ott volt szabad hely.
A középkori templom csak úgy árasztotta magából a hitet. Tapintható volt az összes ima, és kimondott áldott szó, ami ezek között a falak között elhangzott valaha.
Pedig csend volt bent. Szinte néma csend.
Csak az utánunk érkező zarándokok, lassan halkuló mocorgása hallatszott, amíg elcsendesedtek.
A csend és az áhítat tapintható volt. A padsorok zsúfolásig megteltek, és körben a falak mellett is álldogáltak már zarándokok.
A várakozás hosszúra nyúlt, de ahogy körbenéztem, senki sem bánta. Roland, az öregek és körülöttem minden zarándok, semmibe vesző, vakon figyelő szemekkel üldögélt. Úgy mintha csak befelé tudnának tekinteni.
Észre sem vettük, amikor a reverendába öltözött papok, nesztelen léptekkel beléptek az oldalhajó, homályba vesző irányából. A keskeny, ólomüveggel fedett színes ablakokon keresztül, beszüremlettek a lemenő nap, utolsó, bíborvörös sugarai, lángnyelveket festve, a templom belső falára. Akár ha sok száz fáklya fénye világította volna be az ódon, csupasz kövekkel fedett falakat.
A papok, sötét palástjukban az oltár elé értek és sorban leültek a feszület alatt körben elhelyezett székekre.
A puritán oltár felett, Krisztus lebegve csillogott a napfényben. A csend, mintha még mélyebbé vált volna.
Az ember, hallotta az ott ülők szívének, apró, halk dobbanását.
Elfeledett belső gondolatok, ki nem mondott érzések, megrekedt életek, vakon terjengő moraja töltötte meg a teret vibrálással. Oly erővel fordultunk magunkba, ami hegyek mozgatásához is elegendő lett volna.
Ebbe a visszafojtott, hangtalan morajlásba, feloldásszerűen csapott bele a papok, gregorián éneke.
Hangjuk a falakról visszaverődve mosta át a teret. Kristálytiszta patakként áramlott körülöttünk, bennünk énekük, bármely szónál ékesebben. Hullámként emelt fel, elsöpörve mindent, mi szorított, gátolt addig. Nem tudom meddig tartott az áhítat, álomszerű révületbe kerültünk, míg leszálltunk lelkünk legmélyére feloldozást keresve.
Ahogy a nyári viharok ülnek el hírtelen, úgy ért véget a különös mise is.
A papok felálltak és oly szótlanul és csöndben, ahogy érkeztek, belevesztek az oldalhajó, sejtelmes sötétjébe.
Hosszú percekig üldögéltünk a padjainkba, majd szó nélkül, lassan szivárogtunk ki, a csillagokkal pettyezett sötét estébe.
A Cruz de Ferro felől lecsapó hűvös szél, belekapott a pulóverem nyitott szárnyaiba és átjárta testem minden zugát. Mit sen törődve a széllel, némán sétáltunk egymás mellett, a szállásunk felé. A kihalt, csak itt, ott megvilágított utcán, már alig lézengtek rajtunk kívül. Bakancsunk puffanása vidáman viszhangzott a házfalak között a sötétben. A házak ablakai, hívogatóan világítottak narancssárgás fénnyel.
Az albergueben, a legtöbb zarándok, már a lefekvéshez készülődött és apró lámpáik fényénél, csendben pakoltak a zsúfolt hálóteremben.
Nemsokára én is az ágyamban feküdtem és a hálózsákom melegéből figyeltem a sötét plafonon játszadozó, folyosói fények, ugrándozó árnyait.
Elalvás előtt, az elmúlt napok és órák színes képei peregtek le a szemem előtt, akár egy őrült és különös filmvetítés.
Utolsó erőmmel uralva az egész napi fáradtságot, mondtam el a megszokott, elalvás előtti imámat.
Ahogy lecsukódott a szemem, azonnal furcsa álomba merültem, ami végigkísérte az egész éjszakámat. Messzire repített a spanyol hegyek közül, egy olyan időbe és vidékre, ahol oly rég jártam már, hogy a feledés fájának lehullott levelei, réges-régen befedték. Simogatva hordott magával, annyira valóságosan, akár ha csak mostani életem lenne, ez a furcsa, szürreális álom.
Álmom csaknem befejezett párbeszédét, az ébresztőóra, halk de kitartó csöngetése zárta le véglegesen. A hálóteremben uralkodó hideg ellenére, izzadságcseppek gördültek le a homlokomról, esőcseppekként koppanva a párnámra, a furcsa álom utóhatásaként.
Perceknek tűnő hosszú másodpercek teltek el, amíg visszaigazodtam a valóságba, felfogva, hol is vagyok.
Felültem az ágyamon és az eltelt napok berögződésétől hajtva, gyorsan és pontosan magamra kapkodtam a kikészített ruhámat. Az ablakon a nagy cseppekben hulló eső, monoton sorsszerűséggel kopogott hangosan, akár ha, nehéz csákányütések sorjáznának egy bánya falán.
Megint esik – futott át rajtam a keserű gondolat.
A nyitott ajtón keresztül, a folyosóról beszűrődő fényben, Roland körvonala jelent, meg, ahogy hátizsákjával az étkező felé vette az útját. Befejezve a készülődést, utána indultam, és megkerestem hűséges bakancsomat, a folyosón felhalmozott bábeli tömegben. Az eresz alá húzódva szívtuk a cigarettánkat szótlanul, a megállíthatatlanul hulló esőben. Messze járt a jókedv tőlünk. Elnyomva csikket, Rolandot szó nélkül elnyelte a bejárat…
…Az ajtó melletti, fényben úszó ablakot figyeltem, ahogy az eső, apró cseppjei megültek fényes felületén. Furcsa, álomszerű volt ahogy a bentről kiömlő fényben, minden esőcseppben, a saját arcom látszott visszatükröződni, más és más képet mutatva rólam. Bármelyikbe is néztem bele, eltérő hangulatot tükrözött az arcomról vissza. Némelyik mosolygott, volt amelyik sírásra halott, és olyan is akadt, amelyiken a semmibe réved a tekintetem. Figyeltem változásukat, ahogy lassan megtelve elindultak végtelen útjukra az ablaküvegen, a sötétbe vesző föld irányába.
Az ébredésem előtti álomba sodortak vissza…
emtévé
