A fiam odajött, és azt mondta: apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!
Ilyenkor az ember megigazítja a nyakkendőjét, kihúzza magát – nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a problémájával! Ez nagy dolog!
Tessék, fiam, állok rendelkezésedre.
És előállt egy valóban létező problémával.
Ilyenkor az ember gondolkodik egy ideig, és megpróbál valami használható megoldást ajánlani.
A gyerek szintén elgondolkodik: igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.
Hát van valami abban, amit a srác mond, találjunk egy másikat.
Erre megint ugyanaz jön: Igen, apu, ez is jó, de…
Akkor az ember már nyel egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam, amire természetesen ugyanaz a válasz jött: igen, de…
Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny.
Tessék! Ennyit érnek az ősök!
És én tudtam, hogy ez kell neki, bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni.
A szülők ezt nagyon nehezen viselik – nemcsak a játszmákat, de általában azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek. Pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni. Teljesen egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.
szöveg Dr. Ranschburg Jenő
emtévé
