Az éjszaka, fekete lepelként borul rám.
A hajnali ködöktől nedves köveken koppan a lábam a kihalt, derengő fényben úszó utcán.
Irun. Olyan régen vágytam már rá, hogy idejére sem emlékszem, mikor hívott magához először az Északi út.
Dehogynem emlékszem! Emlékszem bizony! Soha nem fogom elfelejteni azt a régvolt őszi estét, amikor mámorosan bódult fejjel álldogáltam itt egy hasonló hajnalon.
A hegy, akkor is beszélt hozzám. Hívott, húzott magához. Incselkedett velem, és én megígértem, hogy egy ködös – a maihoz hasonló – hajnalon, visszatérek. Visszatérek hozzá, és végigjárom, minden erejét, völgyét és ormát, az összes rejtett ösvényével együtt.
Nyugodt, merengő gondolataimhoz igazítva léptemet halkan, illedelmesen koppant a bakancsom a főtéren, az utat jelző, sárga nyilakat követve.
És a nyilak, meg az utcák kövezetébe ütött, bronzkagylók, egyre csak vezettek.
Vezettek a gondolataim is, és közben észre sem vettem, mekkora utat tettem meg.
Már bőven a város felett jártam, amikor kikeveredtem az emlékek kopott útvesztőiből.
Egy kőkerítés reggeli párától nyirkos korlátjánál megálltam. Visszanéztem az alvó, apró lámpásokkal megvilágított határváros, ködöktől homályos utcáira. A látvány, úgy törölte el a fáradságot, amit a hajnali kelés és a hosszú utazás okozott, ahogy a hajnali szél söpöri ki a szmogot, a város zegzugos utcáiból.
Szükségem is volt az erőmre. Éreztem, a következő kilóméterek emberpróbáló teljesítményt igényelnek majd tőlem.
Egy utolsó pillantást vetettem a párában úszó városra, majd lábamat a sötét ösvénynek engedve, nekifeszültem a hegyre vezető kaptatónak. Az első igazi jeleket meglátva, mosolyra húzódott a szám, és egy régen hallott nótát dúdolgatva magamban, az erdő határa felé vettem az utamat. „Messze van még Santiago, hosszú út áll előttem” verődött vissza a dalom, a közeli sziklák, göröngyös faláról.
Az álom úgy foszlott szét recsegve a közelgő reggelben, ahogy az öreg tölgyek ágai törnek le, a nyári viharban, mikor az, a Bakonyból csap le, a Balaton víztükrére.
Fejem izzadtan feküdt a párnán.
Kellett hozzá pár pillanat, amíg tudatom felfogta, nem az északi úton vagyok.
Ritmusos szuszogás töltötte be a zsúfolt szobát, apró horkantásokkal fűszerezve. A hold betekintett az ablakon, és a gyenge fényénél, az elzsibbadt kezemmel kitapogattam a telefonomat. Kijelzőjén halovány fény villant.
Hat óra öt perc.
Megint egy reggel.
Hányadik?
Már nem is számolom.
Negyven nap körül járhatok, mióta elhagytam Sevillat. Olyan, mintha évek teltek volna el azóta. Ha nem is évek, de több, mint kilencszáz kilométer.
Elfáradtam.
Lassan kiürülök…
Az út kövei, a szél és az eső, ha lassan is, de lemorzsolnak rólam minden felesleges érzést és rám tapadt gondot. Komótos gondolatok indulnak el a fejemben.
A napok múltával egyre fáradok. Lassulnak a lépteim és az érzés a szívemben, egyre inkább morzsalékos lesz.
Lenyugodtam, vagy csak elhasználódott bennem és körülöttem minden?
Válasz nem jön, csak a méla csend. Lehet, és a gondolataimat más irányba próbálom terelni.
Hol is vagyok most? Portomarin, jut eszembe a város neve.
De már ez sem érdekel.
Pedig az emlékek, amik ide kötnek, nem is olya rosszak. Sőt.
Fel kellene öltözni és kibújni a meleg hálózsákból és egy kávé sem ártana. Talán egy falat étel is elférne már bennem. Régen volt már a vacsora.
Az ablak irányába lesek a sötét hálóban.
Figyelek.
Ha jól sejtem, megint esik.
Lassan lehúzom a hálózsákom cipzárját és kiülök a nyikorgó ágy szélére.
Élek, és ha csak óvatosan is, de ébredezik a testemben minden sejt.
Percek kérdése és helyre áll az egyetemes rend.
Kissé kótyagos fejjel, törölközőmmel a kezemben, fanyar mosollyal a mosdó felé vettem az utamat.
Minden porcikám egy kávéért könyörgött.
Pár perccel később, már útra készen, az előtér kanapéján üldögélek, egy bögre forró frissítő kávéval a kezeben.
A csöpörgő esőt figyelem, a nappali üvegén keresztül és azon gondolkodom, hogy nem akarok megint átázni.
De tudtam, a végtelenségig, nem maradhatok így, kávéval kezemben, és ha nem is nagy meggyőződéssel, de lassan nekikészültem az előttem álló útnak. Még egy utolsót igazítottam, a hátizsákomon, majd útnak engedtem a lábam, a nedves, kihalt utcán.
Cudar idő volt, de az ösvény a lábam ála simult. Vitt magával, mint a könnyű, őszi szellő a Bakonyban.
Nem siettem, de lassan bandukolni se volt kedvem.
Egyszerűen csak vitt magával, sodort az út.
Megéreztem, ráéreztem…
Gondolatok kavarogtak bennem.
Négy éve járom már a Spanyol utakat.
Négy éve már, hogy próbálom megtalálni az örök, tiszta mértéket.
Volt, hogy őrület kerített hatalmába, és hosszú kilométereken keresztül vágtattam fújtatva, mint egy megvadult bika.
Volt, hogy terhes gondok lassították a léptemet, annyira, hogy az idő oly hosszúnak tűnt, akár az elmúló évszázadok.
Ha belegondolok, az Isteni mértéket olyan sokszor tévesztettem el, hogy a számát sem tudom már.
Négy év, és sok-sok kilométer kellett hozzá, hogy ezen az esős, késő őszi reggelen, itt, Galicia hegyei között, rátaláljak végre.
Nem siettem, és nem marasztalta lábaim a gond.
Egyszerűen csak voltam és léteztem. Nem én léptem.
Az út tanított meg arra, hogyan lépjek rajta, és mi a helyes mérték.
Együtt éltem, lélegeztem vele, a nehéz párákkal telt, ébredező erdőben.
Talán először, hosszú utam folyamán, elvesztem a tájba és összeforrtam vele.
Értettem szavát, és gondolatai a fejemben visszhangzottak.
Nyugodt volt minden, bennem és körötte és a szemerkélő eső, vékony filmréteget vont az arcomra.
A fák és a távolban cserregő madarak, barátként néztek rám, és én otthon éreztem magamat közöttük.
Nem riasztottak a hajnal megbújó árnyai, és nem kaptam fel a fejem, a megroppanó ágak különös hangjára sem. Összeforrottam az erdővel, egy különösen lüktető, ébredező testben.
Elsimult bennem minden, negatív, zavaró gondolat, és az út a lábam alatt nyugalmas percekké állt össze.
Egy tisztásra érve megálltam.
A borongós esőfellegek közt, meghasadt az ég, és a Nap megcsillant a leveleken.
A fény felé fordulva szívtam magamba a napfény melengető sugarait., Könnyű, mindent elengedő sóhaj szakadt fel a szívemből…
Az emlékképek közül kilépve, megálltam egy pillanatra az ösvényen.
Újra itt voltam.
A múlt, lepelként terült rám, de most nem bántam.
Ott, azon a hajnalon, Galicia erdeiben, végre megtapasztaltam, és megtanultam hogyan kell tisztelni az utat. Hogy kell a lépteimet hozzá igazítanom. A helyes mérték a fontos. Fontosabb, mint oly sok dolog, ebben a haldokló világban.
Érték. Érték, amit őrizni és óvni kell.
Jobb lesz tőle az ember és általa a világ is.
Már csak ez az út van.
Körülnéztem az ébredező erdőben.
Már csak ez maradt.
Ez, amire oly régen vágyok, ami olyan elemi erővel vonzott magához, akár a mágnes, a szétszóródott fémforgácsot. Itt vagyok végre!
Az út ott kanyargott előttem, a sűrűn álló fák között.
Az út, amire vágytam és tiszteltem már előre is.
Az Északi út, a Camino Norte…
kép és szöveg Régeni János
emtévé