Mindig ezer gondolat cikázik a fejemben, néha szeretném csendesíteni őket.
De azt hiszem külön életet élnek ők és én.
Mostanság magyarságom, miértje és hogyanja is nagy szerepet kért.
Bevallom felvillantak kósza álmok, álmok egy másik világról. De sosem tudtam eljutni odáig, mert szeretek itt élni, annyi emlék köt ide.
Árokparti papsajt, hatalmas sütötök görgetések, millió gyerekkori csínytevés.
Nem voltam klasszikusan jó gyerek. Vagyis jó voltam, igazi felfedező. Igaz, hirtelen, szavát nem válogató. Mindennek az okát kereső, mögé néző.
Antiszociális, abban az érában.
Most is szeretem a fákat, az eget, a régi macskaköves utcákon koppanó cipősarkam hangját. A Duna melletti kavicsok csikordulását, ahogy a folyó olajosan halad a saját csendjében.
Szóval minden érzés ide köt.
Ezért vallom magam egyszerűen magyarnak.
Nem vagyok bigott vallásos, a saját hitemben hiszek, az emberségben.
És létezik a saját világom rendjében fekete és fehér, ahogy színes szivárvány is. Mert így kerek, és így méltó a megteremtett mindenségben.
Ami elbűvöl az a nyelvünk.
A nyelvünk amelyen az első szavunkat ejtettük. Sokszínű, mindent elmondó, játékos, ironikus, sajátságos olyan szépséges. Azt hiszem ami véglegesen, elválaszthatatlanul röghöz köt. Mindent tudnék máshol, enni, inni, aludni, talán élni is.
De csak a saját nyelvemen tudok szeretni.
szöveg Bélay Krisztina
kép Pataki Takács Edit
emtévé
