Némán üldögélek a kihalt iroda, dohos levegőjét masszírozva szét a testemen, és magam körül.
Úgy terpeszkedek a bőrkereveten, a kétségek között, akár a megilletődött tyúkanyó, a kihűlt tojásain, miután a kert egyetlen kakasa, méltatlanul erőszakolta meg. Számban a nyál, az elfogyasztott édeskés ital ellenére, megkeseredve folydogál a garatom felé. Nemszeretem érzések röpítenek magukkal, kényelmetlen útjukra. Sosem szeretem, ha nem én irányítom a dolgaimat. Az elmúló évek hosszú sora alatt, megszoktam, hogy mindig én döntök a sorsom felől. Most nem így történt. Tudom, hogy nincsen gond, szalad végig a testemen az érzés, hisz bármikor, bárhová el tudok helyezkedni. Mégis epét idéz a nyál, a számban. Gondolatok kavarognak bennem kozmikus sebességgel, a megoldásokat keresve. Vége ennek is. Ez a munkahely sem tartott hát örökké, húzódik fanyar grimaszra a szám, mint már oly sokszor az életembe.
Minden ilyen helyzet, egy pici, apró kis halál.
A részem volt ez a munkahely is, éveken keresztül. „Ha minden kötél szakad, még mindig visszamehetsz a vokálba táncolni, hallom Igor, mélyen reszelős hangját, időn és téren keresztül”. Persze, dohogok magamba, akár egy kiérdemesült gőzmozdony. Visszamehetek, de nagyon nem fűlik hozzá a fogam. Nem azért, mert nem szeretek dolgozni, hanem mert már nem vagyok éppen húsz éves.
Elszálltak felettem is az évek.
Persze szakács vagyok. Szakács, de nem ma pottyantam ki a fészekből, és az a híres tojáshéj is lemállott már a fenekemről eléggé régen.
Szakács, aki nem ma tanulta a szakmát. Szakács, akinek még a „nagy öregek” okították az életet. Számít még ma is az, hogy szeressem, amit csinálok, és alázattal forduljak az ételek felé. Mi még szó szerint, főzni tanultunk, ami mostanság, nem hangzik túl divatosan.
Csak szimplán főzni, ez ma már nem oly nagy dicsőség.
Nem elég trendi. Nem kívánnak brand-et építgetni rá, csak nagyon kevesen.
Mai napság, a porok, habok, nyákok és mindenféle kémiai anyagok viszik a prímet, irányt mutatva az új, szinte űrgasztronómiának.
Értem én ezt is.
Sőt, van úgy, hogy alkalmazom is az új, vagy legújabb technológiákat, csak nem erre bazírozom az étlapjaimat, mert hitem szerint, nem az ízvilágokat részesítik előnybe, hanem a formát.
Nem alkalmazom sokszor, mert nézetem szerint, ez csak egy szűk, újdonságokat kedvelő rétegnek szól, akik a kinézetet és a designt helyezik előtérbe.
Eszembe ötlenek a francia Jean Anthelme Brillat-Savarin szavai, amit az Ízlés fiziológiája című művében írt.
Tudni kéne a formát, hogy nélkülözzem.
Hallom őt, az éteren, és évszázadok múlásán keresztül. Az már csak a gondolatok értelmezésének a tetézése, ami utána jön.
A gasztronómia az egyetlen olyan élvezet, ami soha nem fáraszt.
Jelzem, gasztronómia, nem pedig virtuális valóság.
Engem még régivágású szakácsok és chefek tanítottak a szakmára.
Olyanok, akiknek a főzés volt mindenük. Arra a szakmára, ami elsősorban a szeretetre, alázatra és az örök szolgálatra nevel és készít fel. Nincsen megállás a tanulásban. Minden nap, és mindenkitől tanulunk, életünk utolsó napjáig, és ha tovább is lenne még, akkor az idők végezetéig. Csak mindig mást, és mást. Fiatalon alázatot, középkorúan a szigorú szakmát, utána a szervezést és gazdálkodást, majd legutolsó passióként, az emberekkel való bánást követeli meg. Amikor tanuló voltam, körbejárt egy mondás az öregek között. Ha nincsen a fejedben, legyen a lábadban.
Minden kornak megvan a sajátossága.
Nem ildomos, és nem is lehet, ezeket a passiókat felcserélni, vagy összekeverni.
Egy külföldi munkám során, a konyha Chefje, egy idős kolléga, azt kérdezte tőlem, milyen pozíciót töltöttem be otthon. Büszkén egyenesítettem ki, az aznapi munkától megfáradt hátamat, és csillogó szemmel, öntudatosan válaszoltam: Természetesen chef!
Mosolyra húzta a száját és kétkedőn nézett rám.
– Chef? Hány éves is maga, kolléga?
– Harmincöt. – feleltem büszkén.
– Fiatal vagy! – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően, akár Joda, a csillagok háborúja című filmben. – Nagyon fiatal. Még sokat kell majd érned, és megélned, hogy tényleg az lehessél.
Értetlenül és nem kevéssé sértetten néztem a szemébe.
– Tudod – mondta atyaian átölelve a vállamat -, a konyhafőnökség, az nem titulustól függ. Sőt! Leginkább attól nem. Bárkit lehet chefnek hívni, de annak is lenni, minden előnyével és megpróbáltatásával, nem olyan könnyű ám. Mert – folytatta – biztosan kiválóan főzöl. Ez természetes. És valószínűleg az étlapírásban és a kalkulációban is megállod a helyedet. Ez is elvárható és tudom, hogy ebben is jó, és szorgalmas lehetsz. Szépen és igényesen tálalhatsz, és a helyes munkaszervezés sem áll messze tőled. Bravó! De ez sem tesz még különlegessé. Vajon az emberekkel tudsz már bánni? A konfliktusokat, amik nap, mint nap eléd kerülnek, a hirtelen helyzetekkel és döntésekkel együtt, tudod kezelni? Tudsz emberi és szakmai példát adni a szakácsaidnak? Igen?
A csend, kemény, áthidalhatatlan falat húzott, kettőnk közé.
– Ahogy megismertelek, ezt kétlem, már ha meg nem haragszol. – nézett rám megértően. – Mert ha nem rendelkezel ezzel az erénnyel, akkor csak egy ügyes szakács vagy, akit chefnek hívnak, de még a közelében sem jársz annak, ami az igazi feladatod lenne.
Kutató szemmel, a konyha makulátlan kövezetét vizslattam.
Nem tudtam a szemébe nézni. Gondolatban át, meg átnéztem az elmondottakat és rádöbbentem igaza van.
Az emberséget, nem lehet megtanulni. – folytatta. – Azt a kor, és a vele járó tapasztalatok hozzák meg, és még akkor sem biztos, hogy jó cheffé tudsz válni. Sokan tévednek el, hiába éltek meg annyi tavaszt és telet. Mert embernek lenni, és annak maradni kiváltság. Tudni kell, az emberek nyelvén beszélni. Tudni kell, minden beosztottad, szakácsod életéről, jó és rossz oldalairól, és arról is, hogyan tudod motiválni őket. Tisztában kell lenni azzal, melyik mire használható a leginkább, és mi az, amire alkalmatlan. A kornak is meg van a szerepe, ebben a társastáncban. Az ifjak, még szilaj hévvel vetik bele magukat, a teendők sűrűjébe, és néha, kapkodásig fajuló gyorsasággal pótolják, tudásuk hiányát. Az érettebbek, legyenek akár középkorúak, már szilárd szakmai lábbal állnak a pályájukon, munkájukat ütemesen, értőn végezve. Hibájuk maximum annyi, hogy lefelé, a fiatalok felé élcelődve tekintenek, míg felfelé, általában kritikusan. Nincsen az a chef, vagy helyettes, akinél nem tudnák, legalábbis szóban, jobban a szakmát, és hogy mit hogyan is kellene. És ott vannak a helyettesek. Felelősségük határtalan, ami már kellő türelmet és bölcsességet kíván. Tudásuk magas, és gyorsaságuk, mindig az éppen aktuális munkához idomul, rugalmasan. De a konyha főnökének, mindenhol egyszerre ott kell lennie. Akkor is, ha beteg, ha esküvőn van, ha kontinensek választják el a konyhájától, vagy éppen meghalt, és másnap temetik. Mindenről, mindig, időben kell értesülnie és tudnia. Szerepe, az örök összetartás, és a konyhai kohézió kialakítása. Nem más ő, mint a vezetőség, a felszolgálók, és a konyha közötti, hőálló üveg, ami egyszerre kap hideget, és tüzet, bármely pillanatban. Egy szűrő, a különböző kommunikációs csatornák között, aki a különböző nyelven elhangzó információkat, átülteti, az épp megfelelő nyelvre, és modorra. Hatalmát, érzéssel és odaadással kell használnia. Aki közülük sokat emlegeti a hatalmat, vagy hatalmaskodik, mert nincs más eszköze, érve, azt a szakácsai nem fogják tisztelni soha. Pedig a tisztelet a legfontosabb. A hatalom a chef kezében van. Nem kell, nap mint nap használnia, vagy hivatkoznia rá, mert magától működik. Ha hivatkozni kell rá, akkor már régen rossz. Sőt, annál is rosszabb, mert semmit sem ér. Túl sok só, a kozmás levesbe. Ilyenné kell majd válnod, kedves kolléga…
Hallom az öreg szavait, a felhők közül.
A kanapé bőrborítása, már otthonosan marasztal, akár az árnyas völgyek fent, a Baszk hegyek között. A félelem izzadtsága sem irritálja már a testem, és a számban a keserű nyálat, felváltja az új érkezésével együtt járó izgalom, édeskés íze.
Az órára pillantok az iroda falán.
Elmúlt már dél, és az idő, szép lassan átfolyik, a nehéz párákkal telt kora délutánba. A nemszeretem érzések a lelkem vetítővásznáról, úgy peregtek le halkan, akár a néma percek, a homokórán. Tudtam mit szeretnék, és az eltelő idő alatt, míg a gondolataim között rostokoltam, arra is rájöttem, hogy mit bírok.
Minden kornak meg van, a saját jellemzője. Az enyémnek már nem a fiatalos hév. Nem lusta lettem az eltelt hosszú évek során, egyszerűen csak, már nem testből, hanem értelemből dolgozom. A test, ha nem is látszik olykor feltűnően, de idővel megöregszik. A lélek, örökkön fiatal.
Mindig lesz más, vagy következő munka.
A lényeg csak az, hogy megtaláljam a magamnak legmegfelelőbbet.
Azt, ami hozzám és a helyzetemhez, a legjobban illeszkedik.
Hogy hol, és mikor? Lényegtelen.
Nem másoknak, és főleg nem, mások érdekei szerint szeretném élni az életem.
A kezdeti lehangoltság után, a jókedv, játékos gyermekként csapódott hozzám, és pajkosan súgta a fülembe. Nyugodj meg, merj játszani és merészen élni, hiszen az élet egy nagy játszótér.
Kiittam a maradék, hidegen szürke kávét a bögrémből, és megújult életkedvvel telten tápászkodtam fel, a süppedősen marasztaló fotelből.
Ez volt az utolsó napom itt.
Az emlékek úgy leptek el, mint az óceán tarajos hullámai, nem könnyítve meg az elindulást.
– Menthetetlenül romantikus vagyok – jegyeztem meg halkan, félmosollyal ha szám szegletében.
Körbenéztem a szürkés irodában, hogy nem hagytam e ott valamit, majd elindultam a kihalt konyha felé, ahol már csak a hűtők, apró őrlámpáinak fényei pislákoltak a sötétben.
Olaj, doh, szemét, és a kidobott étel enyhe rothadás szaga szivárgott felém megállíthatatlanul. Leoltottam az utolsó pislákoló lámpát is, és kezemben a kulccsal, a kijárat felé caplattam. A bejárati ajtó, halkan, az utolsó távozáshoz méltóan, illedelmesen záródott be.
Minden halál, egy új élet kezdete… – dudorásztam vidáman, amíg az autóm felé sétáltam, a szmogos, városi délutánban.
szöveg Régeni János
kép Pataki Takács Edit
emtévé
