Vasárnap reggel

Vasárnap van, és ráadásul – ha ez nem zavarja meg a polgári közízlést – reggel.

Tündöklő, napos, szélfútta reggel, ahogy az a híres leányregényekben ildomos.
Helyszín: Spanyol hon, Baszk föld, ezen belül Santona és annak legmagasabb főtere.
Közelebbről a legújabb, legjobb kávéház terasza, annak is a reggeli verőfényben tündökölve fürdőző asztala.
Vasárnap van és ez azon időpont éppen, amikor a városka prominens és kevésbé kedvelt egyedei, arra az egyébként helyes megállapításra jutottak, hogy megmutatják önnön valójukat, no meg a legszebbik új ruhájukat a főtér most renovált szobrának, az új kávézónak, és a tiszteletre méltó, és kevésbé tisztelt prominens egybegyűlteknek.
Vasárnaponta – ha lehet ezt így aposztrofálni – ez a módi feléjük.
Ma sem volt ez másként, mint minden vasárnap a templomi ima előtt a kora délelőttben, megjelentek e kultúrkörben fényesre suvickolva.

Újkori Wagner úrként ültem közöttük, bohém megfigyelőként, és némi alkohollal kevert apátiában, míg mindegyikük fel nem sorakozott, az eleddig üres asztaloknál. Wagner úrral ellentétben, nekem nem volt a kalapom mellé gyertyacsonk tűzve, nem énekeltem a makk hetes áriáját illuminált tántorgás közepette, és nem voltak növendék madarak a belső zsebemben, sem kezemben egy leszakadt fülkeajtó, így meg kellett elégednem a vándorbotommal, tömött hátizsákommal, és vidám, ám megfigyeléshez szokott természetemmel.

A természet bennem, a botom az asztal mellett helyezkedett el. Bár bohókás jókedv lengedezett körül, az őszi szélben, a fenti Sztrovacsekkel ellentétben, nem burkolództam alkoholgőzbe és a szakállam sem volt búzakék színű, csak formája hasonlított, a fent említett egyénéhez. Nagy volt és ápolatlan.
Amúgy, ugyanúgy kilógtam a miliőből, akár Wagner úr az úri szalonok sejtelmesen homályos, sikamlósra suvickolt termeiből, mikor a piros ász áriáját adta elő fennhangon, a csodálkozó, és egyben megbotránkozó egybegyűlteknek.
Számkivetettségemet, dekadens szakállamnak és pongyola öltözetemnek lehetett tulajdonítani, no meg köszönhettem az előttem árván darvadozó, tejben fürdő kávénak is.

Magányomat, csak napszemüvegemmel, és a távolban baktató zarándokokkal oszthattam volna meg, de nem tettem, lévén a szemüveg a fennálló árnyék miatt, a zarándokok pedig gyors elsuhanásukból kifolyólag nem lehettek erre a célra alkalmasak.

De ez mindegy is, hisz székesülésemben, egyik alul, sőt felülírott sem zavarhatott meg.
Olyanképpen telt meg szép lassan a kávéház napfényben fürdő terasza, akár a színházi pódium az első felvonás közepén, mikor a dalnokok jobbról, no és balról érkeznek meg, hogy előadják a zöld felső című kompozíció, méltán hanyagolt belépőjét.
Kényelembe helyezkedtem hát az asztalon árválkodó kevéske kávémat kezem ügyébe helyezve, és kitártam lelkem titkos, ironikus ajtaját a készülő előadás befogadására.
Nem kellett sokáig várnom, hisz érkezők és érkezésre jelentkezők, akadtak szép számmal.

Az egyik szomszédos asztalnál, a helyi epebeteg hentes és kedves, bár méltán hanyagolt felesége, és késői utóvirágzását élő, de meglepően kancsal nővére foglaltak helyet. Szerteágazó triumvirátusuk, nem hogy megbontható lett volna, egyszerűen széthúzó volt, hisz hárman a szélrózsa összes irányába tekintettek egy időben és térben, bár erről a minket körülölelő, frissen kövezett tér, és a csobogó szökőkút, egy csöppet sem tehetett. Lényük magukon hordozta a marha fartő illatát, faggyúval együtt, és a birka bontási részeinek minden jellemzőjét, a vele járó tetemes bevételt, és az üzletük összes emelkedettségét.

Nem messze tőlük, egy amúgy is zsúfolt asztaltársaság bővült éppen egy prominens taggal. A tag – hagy aposztrofáljuk így ezentúl -, valószínűleg a helyi legmenőbb vállalkozó lehetett, esetleg a környék vezető autónepperét tisztelte, vagy semennyire sem tisztelte benne, a városka összegyűlt krémje. Amúgy, saját körében elismert tag volt, aki aránytalanul fejlesztett izomzatával, és alacsony, neandervölgyi előemberhez hasonlatosan redőzött alacsony homlokával vívott ki tiszteletet, félelmet, keserű kacajokat, és rajongást. Az Audi akárhányas, legújabb terepjárójának félkilós kulcstartóját, az illusztris társasághoz közeledve, hangosan kurjongatások közepette, másfél méterről hajította a kávéktól és egyéb frissítőktől túlzsúfolt asztalra. Jelzés értéke – mármint annak, hogy megérkezett ő és az ő kulcstartója -, további ovációt váltott ki, a kétséges egzisztenciával rendelkező kedvelőiből, akik végre megbámulhatták, a nem régen készült tetoválását is, mely körbeért majd ötvencentis bicepszén. Valószínűleg kedvenc, eltávozott csivaváját ábrázolhatta, bár onnét, ahol én ültem, akár lehetett volna Csubakkának a portréja is, a Csillagok háborúja című filmeposzból.
A frissen összeborult asztaltársaság összes szeme egyszerre meredt a látványra, egy emberként csodálkozott, majd elsápadva, kiáltott fel meglepetést imitálva, vakargatta okos fejecskéjét, és rendelt magának újabb kávékat, és a meglepődést kellően ellensúlyozandó, megfelelő erősségű italokat, szinte ugyanabban a percben.

A nagy zsivajra, még a szomszédos asztalnál sárgálló, forró teáját hangosan szürcsölő kínai vegyesboltos is felkapta a fejét – az egész, majd nyolc főt tartalmazó – családjával együtt. Arca a természetes színét meghazudtolóan, váltott citromból, narancssárgára, majd később zöldre és kékre is, mind a tetoválását hordozó tagtól, mind az Audi akárhányas kulcstartójának lesújtó súlyú látványától. Vagy az is lehet, hogy a hűségben elhalálozott eb képében, a múlt héten elfogyasztott, kímélő vacsora menüjét vélte felfedezni. Apró, női mértékkel se mérhető, harmincnégyes lábát, melyen a saját boltjából származó, majd egy eurós Nike feliratú cipő parádézott, szégyenkezve bújtatta el az asztal fedetlen lábai mögé, miközben gyomra nagyot kordult a múlt heti menü emlékére. A cipőjéből áradó, nyomkövetőnek is beillő műanyagszaggal, így sem tudott mit kezdeni. Az elmúlt hetekben már lassan, keserűen hozzászokott, hogy ebben a kikötőben lakó nénikéjéhez sem tud úgy lemenni, még az óceáni, sós ellenszélben sem, hogy ne legyen tisztában a pontos tartózkodási helyével, a városka teljes lakossága.

A mozdulattól támadásba lendülő fertelmes műanyagszagra, és az óriási ovációra még Luisa, a majd hatvan esztendős, kiöregedett helyi démon, és volt balerina is felkapta, apró, busányi szőke loknikkal koronázott fejét, és kezében megremegett a habosan kívánatos söröskorsó. Arca megvonaglott a felhordott tetemes vakolat alatt, mitől rajzolt, autópályányi szemöldöke önálló életre kelve, keresztbe átszelte ráncolt homlokát.
– Óh, a fiatalság! – sóhajtott fel, megadva magát, megélt saját korának.
Micsoda díszkan, és micsoda kulcstartó! Nézegette a tagot szemérmesen, méternyi, művileg épített pillái alól, nyelvével elkenve falatnyi vörös rúzsát, csücsöri ajkán, elmúlt élete legfontosabb kritériumait maga elé idézve, – pénz, hírnév, kozmetikai szalonok -, tekintete az autónepper tagról, a hírnevet megtestesítő polgármesterre esett.

Az őszülő halántékú polgármester és díszes kompániája, a terasz ellentétes oldalán foglalt helyet a teljes, tiszteletre méltatlanságban meggazdagodott közgyűlése ölelő karjaiban sütkérezve és fürdőzve, az őt méltatlanul megillető dicsőség, évtizedek alatt sem halványuló fényével körülölelve. Tisztességtelenségükhöz, kétség sem férhetett, az elmúló hosszú évek alatt, miáltal kivívták a városka, teljes és tökéletes elismerését.

Mintha otthon lennék – futott át rajtam az iróniától abszolút nem mentes gondolat. Ilyen állatfajta, a mi éghajlatunkon is található, sőt vígan tenyészik.
Önkéntelenül elnevettem magam a szakállam árnyékában.

Talán az egyetlen személy, aki keserűen vizslatta az illusztris társaságot, a városka meg nem értettségétől szenvedő, úri szabója volt, akinek a művészi zsenijét, már a hetvenes években is elutasították, mind az egybegyűltek, mind a polgármester közgyűlésestől együtt, és a nép, majd egésze is. Bár jobb napjain, azzal dicsekedett magának, és annak a kevéske polgárnak, aki még az elmúlt században szóba állt vele, hogy abszolút hallása van, ettől kicsinyke, úri szabó szalonja, máig sem virágzott fel. Olyannyira nem, hogy kezdeti, dicsőségektől mentes sétálóutcai helyét, majd harminc éve, egy kevésbé csillogó, külvárosira volt kénytelen lecserélni, ahol több malackával és házi szárnyassal osztozott, nap, mint nap a savanykás megtiszteltetésben.

Tekintetem tovább siklott, szürke, jobb időket látott zakójáról, és mivel új egyed nem jelent meg a színen – bár ez a rendező hibája leginkább -, a szökőkút párájának szivárványa alatt játszadozó gyermekeket nézegettem, ahogy önfeledt sikoltozással kergették egymást, és jövőjük színes pillangóit.

Lényegében nem változik semmi sem. Sem itt, sem hazám hasonló, de semmihez sem hasonlítható tájain sem.
Az ég kék, a fű zöld, az emberek, mindig emberek maradnak. Jók, rosszak, hamisak, vagy szavahihetők.
Kapzsiság, emelkedettség, butaság és életrevalóság csap össze nap, mint nap, és vívja évmilliókkal ezelőtt elkezdett, végeláthatatlan harcát.
Nincs ez másképp sem itt, sem kishazámban.
Maximum a szereplők váltják egymást. Hol Frankó néni, vagy Luisa bácsi, hol Pista néni vagy Lajos bácsi a főszereplője az élet, történeteinek.
Nincs különbség…
Aprót dobok az asztalra, az elhamvadt cigarettám mellé, miközben hűséges hátizsákomat a hátamra kanyarítom.
Nincs különbség az itt és ott között, gondolom még akkor is, amikor hangosan köszöngetve, átrágom magam, a tisztelt közgyűlés, és a bikányi tag társasága között.
Nincs különbség – gondolom, de amikor átvágok a terasz napsütéses felén, visszapillantva azt látom, hogy a mai vasárnap kávéházi összegyűltjei, egy emberként intenek felém mosolyogva, és egymást túlkiabálva kívánnak jó utat.
Nincs különbség?
De van!
Itt még az emberek többsége mosolyog, örül, ha még oly silány is az örömük.
Fiestákra jár. Ünnepel ha kell – ha nem. A legkisebb ünnepen is. Szép ruhába öltöztetik ilyenkor a testüket és a lelküket is, és szívesen látják a messziről érkezettet, bárki légyen is az.
Nem különböztet meg bőrszín, nemi és vallási hovatartozás miatt.
Elfogad és befogad.
Elfogad még engem is, mert ha jól meggondoljuk, az ő szemükben, akik ünnepre gyűltek össze, e verőfényes vasárnapon, valószínűleg én voltam a furcsa és nevetséges, leharcolt, foltos, átizzadt, túrafelszerelésemmel, és térdig érő szakálammal.
Nem nevettek, nem viccelődtek kinézetemen, vagy ha igen, akkor ezt ugyanolyan diszkrécióba burkolódzva tették, annyira tapintatosan, ahogy én vontam őket górcső alá magamban, az elmúlt percek alatt.
Az út, döcögve haladt a lábam alatt, és mire a Nap, delelő fölé ért, már alig emlékeztem a reggel történtekre. Csak az idült mosoly maradt meg a szakállam sarkában megbújva, hisz rám is mindenki kedvesen mosolygott.