Sokszor indultam már haza.
Volt, hogy rövidebb, volt, hogy hosszabb idő után tértem vissza, de eleddig sohasem gondolkodtam mit is jelent a hazatérés.
Mit jelent, ha mélyen belegondolok a szó jelentésébe.
Egy kínai bölcs szerint, az ember hazája ott van, ahol a szíve.
Talán ez lenne az ildomos alkalom, hogy felboncoljuk ezt a furcsa, virtuális szívet.
Mert mit is tudunk hozzákapcsolni ehhez a képszerű érzéshez?
Emlékeket.
Emlékeket az biztos. Mardosó, hazahúzó, kellemes, idillikus, vagy szájízt keserítő emlékeket.
Mert persze, a hazához nem csak kellemes, felhőtlenül boldog érzés-fonalak fűzik az embernek fiát.
De légyen is bármilyen, örök, oldhatatlan kötelékkel láncolnak oda, ahol születtünk, még akkor is, ha ilyen, vagy olyan indokkal, hosszú időre, esetleg végleg, más helyhez kellett kötődünk.
Az emlékek, belénk, lelkünkbe vésett érzések, melyeket nem lehet eltüntetni, még hosszú évek, évtizedek alatt sem.
Az érzés emlékek, köthetnek családhoz, barátokhoz. akikkel közös történetünk van, helyekhez, ahol ez, vagy az történt velünk. Érzéseket, lelki fonalakat hagytak maguk után. Méghozzá olyan különleges, láthatatlan, anyagból, amelyek élethosszig nyúlnak, de talán még azután is kötnek minket.
Ezek a lélekfonalak kötnek minket ahhoz a helyhez, amit hazánknak nevezzük, és létünkhöz hozzá tapasztva nem engednek el soha.
S ha már azt képzeljük elfelejtettük, vagy betemettük őket, akkor álmainkon keresztül üzennek. Üzenik, hogy itt vagyok, élek, létezem benned. Hívlak, csábítalak, taszítalak és vonszollak, ha ellenállsz hívó szavamnak.
Hív és csábít akkor is, ha hazád elküldött, vagy valamely, ott regnáló rend kivetett magából, és akkor is, ha olyan jómódban élsz is, ami otthon elképzelhetetlen lenne.
Hív és vonz, az örök nyár és napsütés világából is. Haza, a borongós őszbe, vagy dermesztő hidegbe, akkor is ha télen a lélekzeted fagyottan koppan.
Hív, és soha meg nem szűnik meg hívni.
A hazatérés vágya van, volt és lesz, örökkön örökké…
kép és szöveg Régeni János
emtévé
