Lassan lenyugszik a nap a Pilis vonulatai mögött. Mind több és több csillag kezd pislákolni a kristálytiszta júniusi égbolton, ahogy a növekvő Hold is egyre alább bukik. Egészen más, titokzatos arcát mutatja az erdő. Utolsóként a fülemüle éneke is elcsendesül, a madárdal helyét csend veszi át, csak a patak morajlik szüntelen, messze, a völgy sötét mélyén. Az erdei út mentén szentjánosbogár nőstények apró lámpásai gyúlnak a sűrű aljnövényzetben, és lassan megjelennek a lidércfényként imbolygó hímek is, melyek szüntelen kutatják a csalán közt megbúvó, világító fénypontokat.
Megáll velünk az idő.
A látványtól rabul ejtve végtelen percekig csodáljuk a zöld tündérek kavargó táncát, s közben egyre több és több éjjeli lepke és fátyolka érkezik lámpáink pislákoló fényére. A sötétséget már harapni lehet, ahogy a Hold nyugovóra tér, a fénypontok lassan kihunynak és eltűnnek az alvó fák lombjainak ölelésében. Távol, a völgy belsejében macskabagoly rikolt bele az éjszakába, tán épp takarodót kiáltva a fényes karneválozók felé, hisz eljött az ő ideje, hogy a sötétség leple alatt portyára induljon.
Elindulunk hát mi is a Pilis szívébe. Az erdei ösvényen elgázolt és összetaposott futrinkák, cincérek és álganéjtúrók tetemeinek sora között vezet utunk. Szívfacsaró temető, az emberi nemtörődömség mementója. Másoknak azonban nem más ez, mint terített asztal. Nappal hangyák seregei takarítják a kihunyt életek maradványait, éjjel azonban egy egészen más, sötét brigád felel az erdő tisztán tartásáért. Hamuszürke árnyak surrannak talpunk alatt a derengő lámpafényben, hosszú lábaikkal ügyesen tapogatva az út rögei között. Az összetört, csillogó páncélok felé igyekeznek. Termetes kaszáspókok állják körbe a még ki nem száradt tetemeket, s akár a tengerparti rákok, hatalmas ollóikkal szüntelen csipkedik a még ehető maradványokat, mások az aljnövényzet rejtekébe vonszolják az egészben maradt, mozgatható rovarrészeket. Egyre több és több hosszú lábú lény lepi el az erdei utat, százak, talán ezrek is. Kaszáspókok… Új értelmet nyer a szó… Mintha minden elpusztult ízeltlábúért eljönne egy apró, bizarr megjelenésű, zord külsejű kaszás, hogy átvezesse őt a túlvilágra, miközben maga jóllakik a porhüvelyből. Ám az éjszakai takarító műszak sem gondtalan és veszélytelen. Más lények is előbújtak a nyirkos, patakparti gyökerek rejtekéből. Hatalmas barna varangyok állnak bástyaként az út szélein, mozdulatlanul várva a soklábú sokadalom arra tévedő, gyanútlan vándoraira. Semmilyen élet sem marad kihasználatlanul, így válik teljessé a körforgás.
Kelet felől pirkadni kezd, s ahogy a hajnal derengő fényei lassan bekúsznak a völgy zugaiba, az éjszaka lényei visszahúzódnak rejtekeibe, hogy átadják helyüket a nappali műszak számára.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
