A Börzsönyben, Királyréten jártunk ma Tímeaval, s bár a szalamandrákat igyekeztünk meglesni, végül egy sziklába vájt pincébe vitt utunk.
Az ajtó beszakítva hevert a bejáratnál, s mivel kényelmesnek tűnt a belmagasság, felkapcsoltuk lámpáinkat és beléptünk. Az ódon téglákból kirakott boltívet hamar durva sziklafal váltotta, s lámpáink fényében egyszer csak millió és millió harmatcsepp csillant. Kesze-kusza pókhálók lógtak mindenütt, sarkukban fázósan húzták össze magukat a barlangi keresztespókok. Imitt-amott kristályköntösbe öltözött telelő éjjeli lepkék rezzentették meg szárnyaikat, mintha csak ezzel fejezték volna ki rosszallásukat a rájuk vetülő ébresztő fénycsóva iránt. Ám ahogy közelebb hajoltunk a sziklákhoz, akkor vettük csak észre, hogy a barlang fala élt. Apró, fehér gombaszúnyog lárvák mozogtak szivárványló nyálkacsíkjaikban, szúnyogok hada csüngött mozdulatlanul a mennyezetről, s mindenütt parányi penészgombák meresztgették harmatcseppektől terhes fejecskéiket. Ebben a földöntúli, dermedt kristályvilágban sikerült végül megörökítenünk legkedvesebb parányi szőrmókjaim egyikét.
Alig fél órát fotóztunk odabent, mégis mindketten sajgó tagokkal hagytuk el a pincét. Timike ugyanis folyamatosan és hősiesen tartott a mennyezet felé két lámpát is, hogy hátulról megvilágítsa számomra a cseppeket, én eközben berogyasztott térddel szorítottam a gépet fejjel lefelé a mennyezethez, és finoman előre-hátra mozgatva azt igyekeztem megtalálni a cseppek tengerében azt az éles síkot, ami mindent megmutatott abból, amit szerettem volna, hogy ti is lássatok
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
