A természet nem csak csodáit, de néha a sebeit is megmutatja. E sebet talán azért mutatta épp nekem, hogy gondolkodásra sarkalljon, vagy megmutassam mindezt a világnak úgy, ahogyan én láttam.
Nem tudom.
Mindenesetre az egykori szennyvíztó bűzölgő, iszapos medrében töltött idő mély nyomot hagyott bennem.
Ahogyan az élet része a halál, úgy része a természetnek az ember. Nem. Nem az ember és a halál közé kívánok egyenlőségjelet tenni, a hangsúly itt a „része” szón van. Az életnek pedig vannak fontos, kevésbé fontos, sőt egészen jelentéktelen(nek tűnő) részei – legyen szó a minket körülvevő ingerekről, a velünk történő eseményekről vagy a lelkünkben bimbózó érzésekről –, s mind között akad pozitív és negatív egyaránt. Fontos például a születés, a tanulás, a szeretet, a szerelem, a pártalálás, az életet adás, az anyaság és apaság, a család, a törődés, a megbecsülés, de ugyanígy fontos a betegség, az öregedés, az elmúlás és a halál. Jelentéktelennek tűnhet a reggel beszűrődő napfény és madárcsicsergés, egy nekünk szánt mosoly egy idegen arcán, egy kedves gesztus, de ugyanígy a fűnyíró hangjára ébredés, az utcát belengő szemétszag, egy ránk vetett fintor vagy egy durva sértés is. Utóbbiak egészen apró részei életünknek, amelyek így vagy úgy összeadódva mégis meghatározzák, hogyan is érezzük magunkat egy adott napon, s hosszú távon bizony komoly hatással bírnak életünk fontos részeire is. Ha sok mosoly és szeretet vesz körül, mi magunk is mosolygósabbá válunk és több szeretetet adunk másoknak, könnyebben talál ránk a szerelem, s talán még a negatív ingereket is pozitívabbnak éljük meg, mint amilyenek azok valójában. Ha gyermekként bántanak vagy elhanyagolnak bennünket, egyre inkább bezárjuk szívünk és elménk, könnyebben rak fészket bennünk a szorongás, s ekkor már a madárcsicsergés se aranyozza be úgy a lelkünk, ahogy egy boldog emberét. Ezek példák csupán, nem törvényszerűségek, az sem biztos, hogy mindig és mindenkinél így következnek be, hiszen annyi, de annyi inger ér minket, s ki tudja, hogy ezek eredője merre hat és merre billenti el lelkünk mérlegének nyelvét. Néha nem is sejtjük, az apró dolgok mekkora változásokat indukálnak életünkben. Észrevétlenül formálják át lelkünket, személyiségünket, ezáltal hatással vannak létünk legfontosabb elemeire is.
Az ember, az emberiség a természet – legalábbis közvetlen környezetünk, a Föld – nagyon fontos része. Ökológiai mérnökök vagyunk, tevékenységeinkkel átformáljuk a tájat. Utakat, városokat építünk, folyókat szabályozunk, mocsarakat csapolunk le, erdőket vágunk ki, lyukat ütünk az ózonpajzson, élőhelyeket szabdalunk és számolunk fel. Hosszú a lista, s ahogy népességünk és igényeink egyre növekszenek, úgy nő ezzel együtt a természetre gyakorolt hatásunk. Ám a mi esetünkben is van az éremnek másik oldala. Szüntelenül kutatunk, hogy megismerjük a minket körülvevő világ élő és élettelen részeit, hogy feltárjuk és megértsük a felfoghatatlanul komplex kapcsolati hálót, s hogy felismerjük saját helyünket és hatásunkat, hogy aztán úgy igazítsuk azt, hogy ezáltal beilleszkedjünk az évmilliárdok óta fennálló dinamikus egyensúlyba. Erdőket ültetünk, élőhelyeket védünk, próbáljuk megtartani bizonyos tájak érintetlenségét, újrahasznosítunk, törekszünk a fenntarthatóságra, s megújuló energiaforrások után kutatva igyekszünk minél kevésbé kizsákmányolni a bolygót.
Csaknem 8 milliárdan élünk itt, ezért azt gondolhatnánk, hogy egyetlen ember, pláne egyetlen ember bizonyos tettei vajmi kevés hatással bírnak a minket körülvevő roppant rendszer végtelenül szövevényes hálózatára. Mit számít, hogy eldobunk vagy felszedünk egy csikket? Mit számít, hogy agyoncsapunk vagy kiengedünk egy pókot? Mit számít, hogy elültetünk vagy kivágunk egy fát, sőt, egy erdőt? Egyetlen ember képes bármelyikre ezek közül, nem is sejtve, hogy minden tettünk olyan, akár a tóba dobott kő. Miután elmerül, hullámokat kelt minden irányba, s a hullámok csak hosszú percek után ülnek el. Azt hinnénk, nyoma sem marad tettünknek, ám eközben megváltozott mind a part, mind a tómeder.
A magunk tettei olyanok a természet számára, akár életünk alig észrevehető, pillanatnyi ingerei. Mi döntünk azonban arról, hogyan cselekszünk. Mi döntjük el, hogy a mosoly leszünk-e az idegen arcán, amely kimenti az aknába potyogott, csapdába esett békákat tavasszal, vagy az undor, amely nyári estéken permetezi az árteret. A hajnali napsugár, amely új élőlényeket fedez fel, vagy a szürke köd, amely kizsákmányolásra és felsőbbrendűségre nevel. A simogatás, amely nyomán új gyep serken a felhagyott szántó helyén, vagy az arcul csapás, amely éveken át tisztítatlan szennyvizet enged az erdőbe.
Mi választunk…
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
