A Bürgezdi láp egy magaslatán, mint a nádibábák tánctere, egy körben a sás laposan fekszik. Ha a szélcsikók karikáztak volna itt napokig, akkor sem lehetne simább. Fura látvány lenne, már ha volna aki bemerészkedne ide megbámulni. A fekvő sás szőtteséből kileső kései boglárkák csillogó sárga virágai között egy aszott tetem. Egy hatalmas nyurga ponty kiszáradt, de ép teste. Élve lehetett vagy másfél öles, ami még itt a vizek országában is ritkaság. Vajon miért nem nyúlt hozzá senki?
Az Ecsedi palánktól keletre egy halmon nagyobb csíkásztanya
Él itt vagy tíz család. A férfiak így napközben a rétet járják, az asszonyok szárítják a hajnalban szedett harmatkását, vagy éppen a kasban lévő csíkra öntenek kis vizet.
Az öregek szerszámokat javítanak, vagy beszélgetnek, vagy csak ülnek és merengenek. A gyerekek lent játszanak az egyik Kraszna meder egy biztosabb részén. A szülők nemigen féltik őket, hisz hamar megtanulják a kicsik mit szabad, mit nem. A nádban ha nem tanulsz, meghalsz.
De itt nincs vész. Most a szokottnál is nagyobb visongással vannak. Igen jó játékuk akadt. Odaúszott közéjük egy hatalmas hal. Mivel a gyermeki kíváncsiság még a halnál is nagyobb volt, hamar rájöttek, hogy ez nem fél tőlük, bántani meg nem is tudná őket. Így belékapaszkodtak, húzatták magukat, a fiúk megpróbálták felemelni, a lányok koszorút is fontak neki. A félősebbek sáskákat fogtak és a partról kínálgatták a vén nyurgának.
Mikor a nagy játékban megéheztek, elszaladtak a tanya túlvégére, ahol a gyékényesben szakadás van, szedni egy kis gyékénytorzsát. Azt rágcsálták édes levéért. A nagy hal még körözött kettőt, majd lemerült a mélybe és elúszott.
A Péter réten, a kétaraszos vízen magas sást lengetett a szél
A sásba egy út volt vágva, láthatóan használták, mert itt-ott szélesebb körök voltak benne. Az út mellett egy kidőlt fűz száraz ágain egy réti sas család ült. A szülők és három fiatal. Valamit igen néztek maguk alatt. A fiatalok le-le ugrottak és suta szökkenésekkel csapkodással táncoltak körbe. A sekély vízben egy nagy hal volt. Furamód egyik madár sem vágott bele, csak kíváncsian nézegették, mintha nem tudnák mire való. A két öreg madár nem is nagyon nézett felé, a nádast kémlelték. A hal kissé az oldalán fekve, néha dobott egyet magán. Ilyenkor a fiatalok a nyakukat nyújtogatva peckesen, hogy a hasuk ne érjen a vízbe, követték. Aztán a hal elérte az egyik levágott kört, aminek a közepén valami kas volt és becsusszant a vesszőből font eszköz alatti gödörbe. Ekkor a hatalmas anyamadár felrikoltott. A nádból kijött egy ember. Lábán a csíkászok lápjárójával furán nagyokat lépve közeledett. A madarak nem ijedtek meg különösebben. Nem félték a nádi népet, mert az nem evett sast, az egyik fiatal még rá is pattogtatott a csőrével és szárnyait kitárva ugrott egyet felé. Na nem bántani akarta, csak megmutatni hogy mekkora nagy már. Az ember mosolygott rajta és ment tovább dolgára. A csíkveremhez érve ki akarta emelni a kast, hogy a sikamlós zsákmányt a csíkputtonyba öntse, ám meglepődve érezte hogy a kas nagyon nehéz. Lenyúlt, de kikapta a kezét, majd fejet csóválva visszanyúlt. Egy hatalmas halat érzett. Mivel az nem vergődött, meg a víz sem volt magas, kiemelte a vágott útra. Nézte az óriási nyurga pontyot. Tűnődött hogy kerülhetett oda. Nincs megvágva, így nem a sasok hozták. Őt a ponty nem érdekelte, bár hús volt benne bőven, de hát vén volt. Aztán eszébe jutott az urai kismolnár, aki nemrég került be a lápba és éppenséggel nem jól ment neki, még a malom vizet is elengedte. A kis töltés árka nem volt messze, áthúzta oda a halat. Ha a fiú erre jár igen megörül majd a halnak.
Éjszaka van
A Hold már majdnem megtelt. A nádast mozgató szellő meleg mentaillatú. Egy gyenge töltés melletti árokban a békák mélyen ummognak, jelezve hogy valahonnan eső jön. A víz fölött csapongó denevéreket egy kuvik riasztja szét, akit meg a rekettyés felől érkező hatalmas árny ijesztett fel a szöcsézésből. Egy óriási vadkan tocsog bele a sekély, meleg vízbe. Orrát félig a víz alá nyomva horkan párat, érzi hogy nincs egyedül. A vízben egy nagy hal van. De nem bántja. Befekszik a vízbe, feltúrja az iszapot és az oldalára dől. A Hold fényében látszik a hatalmas seb az oldalán. Régi, begyógyult, de sörte már nem nőtt rá. Békésen dagonyázik. Alig fordult hármat, mikor a nádból csörtetést hallott. Felült és figyelt. Egy konda tart erre. Vissza csobban az iszapba. Nincs aki belé kötne. A konda lassan szaglászva, turkálva közelít. Tartanak a nagy kantól, de látják hogy az nem törődik velük. Ők is begázolna a pocsolyába, de tisztes távolban annak urától. Finom orruk érzi a halat, de mivel az ott fekszik a kan hátánál, belekapni nem mernek. Idővel lenyugszanak és pár órát áztatják szőrüket, levakargatják az élősdi soklábú népet magukról. Már hajnalodott, mikor az egyik emse felugrott és fülelve szimatolt a szélbe. Ember jön. Sorban bevonultak a nádba, csak a nagy kan állt még, és nézte a vízben mozgó halat. Majd ő is elindult a távoli tölgyek közé.
Szőcs Gábor Urából került ki a nádba
Árván maradt, szüleit a hideglelés vitte el. Egy távoli rokon kerítette neki a kis malmot némi réttel és rozoga gáttal. Idejött és még párt is hozott magával. Egy darabig éldegéltek csendesen, bár sok őrölni való nem volt, de a párja főzte a legjobb sört a környéken, ami idehúzta a szomjas férfiakat. Aztán a Szamoson két malom is elkezdett forogni, így a kieső utat már kevesen járták. Mivel a halászathoz nem értett, kínjában elengedte a vizet a malom felől, bízva, hogy valami ehetőt csak talál a réten. De a lápi nép étke fura volt szájuknak és nem tudták úgy gyűjteni, mint az itt lakók, így éheztek. Ő még bírta, de az asszony sokat sírt. Ma reggel hangos röfögést és lobácsolást hallott a töltés felöl, gondolta elmegy megnézni, hátha van valami ehető arra. Magához vett egy vasvillát, bár még életében nem vágta húsba. Ahogy kiért a töltés közepére, látta hogy itt az este nagy sürgés lehetett. A vaddisznók egy jó helyen teljesen szétbontották a gátat, feltúrták a sarat. De a túrás közepén egy iszapos pocsolyában valami lassan mozgatta a vizet. Óvatosan közelebb ment, bár még mindig retteget a sártól, és megpiszkálta a víz alatti valamit. A szíve is elkezdett dobolni, mikor meglátta az óriási halat. Felemelte a villát és próbálgatta a szúrást. Aztán kissé lentebb engedte a szerszámot és töprengett.
– Vajon a disznók miért nem ették meg ezt a nagy halat? Nem szokásuk a válogatás, vagy a fene jobban tudja és van olyan hal ami nem ehető? – De az éhezés erős volt, meg a boldogság is, ha ezt majd hazaviszi az asszonykának. Előbb megpróbálta lassan beleszúrni a tompa villát a hal oldalába. Ám az kemény páncél volt, így csak arrébb lökdöste. Egyre nagyobbakat bökött, de eredménye nem volt. Tudta ő, hisz látta már messziről mikor a halászok a szigonyt vetik, hogy erővel kell. De valahogy nem bírta. Nem szokta még a vért, a kétségbeesett csapkodást, a halált. Leült a fűre, a villát a térdeire fektette és gondolkozott. Akkor hallotta meg a kiáltozást. A párja futott felé a gáton. Megijedt, felállt. Mikor látta hogy az asszony egy kendőt lenget, kissé megnyugodott, valahogy nem tűnt rossznak amit lát. A nő odaért hozzá. Kipirult arcán mosoly.
– Gábor! András bácsi jött és üzeni, hogy a Szamosi molnár felvenne legényének!
A férfi nem szólt, csak elejtette a villát, átölelte a feleségét és a szeme könnyes lett.
– Megyek! – mondta és elindultak.
De hirtelen kihúzta magát, megfordult, felkapta a villát és nekiállt szétdobálni a bontott gát maradékát. Mikor végzett, a nagy halat átkotorta a rét tiszta vízébe.
– Ússzál Isten hírével!
A rét vize apadt
A beömlőn még csorgott a víz a folyóba, arra már nem volt elég nagy hogy a nagy hal átvergődjön rajta. Így megrekedt. Esteledett, rigók jöttek ide inni, az egyik még rá is szállt az oldalán fekvő halra. Egy mókus is megjelent, de elijedt a fura látványtól. A folyó vizén hullámok futottak, buborékfüzérek pukkantak szét a felszínen. Egy vidra család vadászott erre. Először az anya csusszant a partra, majd négy kölyke. Szokásuk szerint először bundájukat rakták rendbe, majd kergetőztek kicsit, játék közben kikapdosva pár halat, mintha semmi nehézségbe nem tellene nekik. A nagy futkosásban az egyik kölyök felszaladt a bokrok közé. Itt csapta meg a nyurga szaga. Óvatosan, halkakat nyikkantva közeledett. Hosszú nyakát nyújtogatta, majd lassan szaglászni kezdte a hal kemény fejét. A testvérei is odabaktattak. A vidra meg tud lepődni, de félni nem szokott sokáig. Így a csapat kötekedni kezdett a hallal. Húzgálták farkát, uszonyait, de komoly kárt nem tettek benne. Nem esznek ők ilyen nagyot, megfogni is csak erőpróbaként fogják. A hal néha felkunkorította farkát, de nem csapkodott. Hamar rá is untak és besiklottak a vízbe vadászni. Az anya utánuk indult, de a vízből kiemelkedve még lerántotta a halat a folyóba és behúzta egy padmalyba. Ez szokásuk, bár az így elrejtett halat csak ritkán eszik meg, mert vagy odébbállnak, vagy elfelejtik, vagy a hal szabadul meg. De ez őket nem zavarja. Hal van rengeteg.
Nagy Krasznában sok víz volt
A sok víz sok hal, és főleg nagy hal. A zöldárnál megindul a harcsa. Pár halász összeállt egy szigonyos hajtásra. Öt bödöncsónak, három nádtutaj és két ladik úszott lassan lefelé a kanyargós folyón. Nagyrészt erős férfiak, meg pár fiatal, még gyerek figyelte az öreg Beske bátyót. Az félig lehunyt szemmel nézett maga elé, de a többiek tudták hogy mindent lát. Látja a víz sima felszínét, amin az evezőről leeső cseppek tovagurulnak, keresve helyüket, látja a mélyben kavargó örvényt, belát a padmalyokba, lát mindent ami mozog és ami nem. Kezében egy fényes hegyű négyágú szigony. Az evezők pihennek, csak a víz viszi őket lefelé. Az öreg megérzi maga alatt a csónak rándulását és lemutat a vízre. Egy lenti teknő hajtja fel a vizet, mint a viharfelhőt. Ott alszik a harcsa. Ahogy három csónak közelre ér, int és belevágják a szigonyokat a vízbe. Erős csapkodás a válasz. Az egyik szigony nyele üresen jön vissza, a köpűs fej, benne van a halban. Kötéllel húzzák ki. Majd két méter. Még a Tiszán is szép lenne. Ketten berántják a lyukacsos halszállító csónakba, amiben vízben lehet a halászat végéig, majd sodródnak tovább. Jó zsákmány van, délre megtelnek a csónakok. Már csak úgy beszélgetve úsztatnak, eszegetnek, füstölnek. A folyó egy nagyot kanyarodik alattuk. A sekélyesben növő káka megfogja a társaságot. Nem bánják. Egyszer az egyik gyerek lemutat a vízre.
– Nézze Beske bátyó!
A vízben egy nagy hal lebeg. Nézi az öreg, felé legyint, de a hal nem úszik el. Megböki kissé a szigonnyal, de csak közelebb jön. Benyúlt a vízbe és a hal odaúszott. Az öreg dobott neki egy kis kenyeret. A hal bekapja, kiköpi, megint bekapja, ízlelgeti. Végül megeszi. Senki sem akarja megszúrni. Bihal, egy réti pákász, közelebb evez, megsimítja a hal érdes páncélját.
– Olyan ez Beske bátyó mint te. Nem féli már a halált.
Az öreg elmosolyodik.
– Hát… Félje aki még nem élt.
Estére nagy halbontás volt a tanyákon, másnap friss harcsa a közeli piacokon és pár halfüstölő tele lett a lápon is. A nagy hal pedig úszott, és még ízlelgette az öreg Beske kenyerének maradékát.
Aztán beköszönt az ősz
Először egy pásztor látta meg az aszott halat a réten. Lemenni nem mert a gyenge útról, de a közeli tanyán megkérdezte mifene az a dög ott kintebb? Majd két csíkász is látta, ők is furcsállták. Lassan híre ment. Volt aki úgy intézte dolgát hogy arra kanyarodjon. Lassan kiderült, hogy a nagy halat sokan ismerték, még élő korában. Egyre több történet, leginkább mese szövődött köré. Csuda egy hal lehetett!
De az öreg Kenderes tudta hogy nem hal volt az. Bár vélekedését megtartotta magának, szomorú ábrázatán látszott hogy gyászol. Gyászolja a láp régi urait, kiket a vízinép istenségként tisztelt egykoron. Ők a Rét nagy dobbanásai, a Vágott kan a ligeti befúváson, az Ülő fűz a Homoródon, az Egyszemű tölgy a dombon a Csicsós alatt, vagy a Börvelyi zúgó Morgóköve. Ezek előtt tisztelgett valaha a nép, itt köszönte meg az életet és a biztonságot. Bizonyosan közéjük tartozott a Mindenki hala is. Hiszen ki mást ismert volna a láp minden népe, ki mást akartak volna életben látni bármi áron, ki más teteme száradhatott volna jelképpé ezen a vad vidéken, ott ahol az evés az élet.
kép Molnár Ákos
emtévé
