Régeni János AKÁR MAGOK A SZÉLBEN…

 

…az este, úgy ömlött szét a tájon, hogy kékeslilába csomagolta a távoli hegyeket, és a zöldbe burkolódzott környező fák koronáit…

Az ágak között néha még, át meg át tűnt a lemenő nap vöröslő korongja, de az alkony közeledtével a tábor erősödő tüzei, magasra szökő lángnyelvekkel festették meg a tisztást és a folyó, homokkal övezett füves sávját, ahol az állatbőrökkel fedett sátrak álltak. A gyermekek már mind aludni tértek. A harcosok és asszonyaik, a lobogó máglya mellett melegedtek a késő őszi estében. A környező fákon baglyok huhogtak és a folyót ölelő bokrokból, tücskök zenéje harsogta tele, az amúgy nyugodt, békés őszi estét.
Néhány kóborló farkas a közeli rekettyésben settenkedett a kései vacsora reményében, de a lobogó tüzektől való félelmük, jótékony távolságban tartották őket. A táborban ettől eltekintve, béke és nyugalom honolt, amit csak a tűz körül játszadozó fiatal macskák nyávogása zavart meg olykor. A lovak, az est közeledtével az egyre megnyúló és sötétedő fák árnyékában legelésztek békésen, ügyet sem vetve, a környékben kószáló ragadozókra. A bőrökbe öltözött harcosok, a tűz körül iszogattak. A kései vacsora maradékát fogyasztották és úgy látszott, hogy ezt az idilli estét semmi sem tudja megzavarni. Nem nehezteltek ezért az istenekre, sem ők, sem az asszonyaik, mert az elmúlt időszak kisebb csatározásaitól és az örökös vándorlástól megfáradva, megérdemelték a pihenést.
A vad örvényekben és halakban gazdag folyóval határolt dús legelők körül a magas ősfák oltalmat nyújtottak a csapatnak.

Élelemre sem volt gondjuk, mert a környező erdők, telve voltak vadállattal.

Napjaik nyugodtan, már-már, egyhangúan teltek. Az asszonyok, a táborban serénykedtek. A bőröket javították és varrták ki, nagy műgonddal, mostak a folyó nyugodtabb, köves öbleiben, máskor meg cseperedő gyermekeiket oktatták, nagy szeretettel és odafigyeléssel.
Bár a főzés terhe is az ő vállukat nyomta, nem panaszkodtak, mert a férfiak ellátták őket mindenféle környékbeli vaddal és hallal egyaránt.

A férfiak naphosszat vadásztak, vagy dárdákat dobáltak.

Készültek az ínségesebb időkre, amikor majd el kell hagyniuk valami perpatvar miatt a szeretteiket. Íjaikat tökéletesítetté, nyílvesszőket készítettek. Bejárták a vidéket, a környék erdeit, kövér, zöldellő fűvel fedett legelőit, és lovaik hátáról nyilazva megritkították a vadállományt.
Esténként, úgy ahogy most is, a tűz körül heverészve halkan beszélgettek. A szó, csatározásokról, hadjáratokról, az életről és az asszonyokról, no meg a viselt dolgaikról esett. A múlt történeteivel szórakoztatták egymást, a tűz körül iszogatva.
Ilyentájt az asszonyok és gyerekek, már az igazak álmát aludták, bőrrel fedett sátraikban. Az ég, nagy sötét takaróként terült el felettük, és a csillagok, akár az apró lyukakon átszűrődő fény, kicsipkézték eget, ezüstös csillogással.

A tűztől nem messze, egy hatalmas gesztenyefán, egy vénséges sas figyelte őket.

Tollait igazgatta, olyanféleképpen, mintha értené a lent folyó diskurzus minden szavát. A kis sasok repülésből és vadászatból jeles vizsgát téve, szárnyra keltek, és a környékbeli apróbb állatok nyugalmát riogatták, így neki már maradt ideje az emberek szokásait figyelgetni és értelmezni azt, ami egy sas számára oly értelmezhetetlen. Mégis, éjszakáról, éjszakára, mióta a kétlábúak betették a csizmáikat a folyó és az erdő határolta zöldellő tisztásra, minden este kiült az egyik elszáradt ágra a gesztenyefán és odaadó figyelemmel tanulmányozta az alatta folyó történéseket. a férfiak persze erről mit sem tudva, vidáman beszélgettek a tűz mellett éjszakánként és más dolguk ilyenkor nem lévén, őrségbe jártak egymást felváltva, vagy a hírvivőket várták, hátha újra harcba mehetnek, hisz ahhoz értenek igazán.
A hírnök mindig nagy becsben volt, majdnem annyira, mint a gyógyítóik, hiszen ők hozták lovon vágtatva a híreket, hogy éppen a főcsapatok merre helyezkednek el és kiket támadnak meg. Ők adtak hírt a közelgő támadásokról is, ami ellenük irányult.
Már hosszú hetek óta várakoztak és kémlelték a nagy fák tetejéről, vagy a magasabb dombokról a látóhatárt, de a hírnökök és a velük együtt száguldó hírek, késni látszottak.

Mi gyermekek, persze kiélveztük az utolsó pillanatig ezeket a boldog semmittevéssel teli perceket és napokat.

Fürödtünk a folyó sekélyebb, homokkal borított öbleiben, játszottunk a fák között, vagy éppen, főleg mi fiúcskák, a nyilazás alapjaival ismerkedtünk, vagy szőrén ültük a lovakat és úgy vágtattunk fel s alá. Néhanapján, atyáink elvittek minket halászni, a hosszú hegyes dárdákkal ilyenkor mi is kipróbálhattuk a tudásunkat, hogy vajon megy e nekünk is ugyanaz ami nekik. Utána, segédkezhettünk a zsákmány hazáig való cipelésében. Olykor, tanítóinkat idegesítettük, értetlenkedtünk azon, amit magyaráztak, máskor csak rohangáltunk és rúgtuk a port, úgy ahogy minden gyerek teszi ez ebben a korban, csak úgy minden ok nélkül. De a hírvivőket mi is nagyon vártuk, hisz ők, az esti tűznél, mindig érdekes történeteket meséltek, a messzi földekről és furcsa emberekről, vagy állatokról és mindenről amit csak ezeken a vidékeken láttak és tapasztaltak. Még akkor is szerettük őket, ha nagy néha érkezésükkel, rossz híreket hoztak és apainknak harcba kellett menniük, vagy tábort kényszerültünk bontani és hosszú heteket vagy hónapokat vándoroltunk úgy, hogy fogalmunk sem volt arról, merre tarthatunk és végül hová fogunk megérkezni.

A szigorú tiltással ellenkezve, ébren voltam.

Kíváncsian nézelődtem a sátrunk bőrei közt kifelé, a sötét estében lobogó tűz irányába, ahol a harcosok feküdtek és üldögéltek. Édesanyám és Cse, a húgom, már az igazak álmát aludták a bőrökön és a hűvösebb este elől takaróikba burkolózva szuszogtak halkan. Cse apró kezecskéjével, még mindig magához szorította azt a sípot, amit édesapám tudását ellesve, még a délután készítettem neki a tisztás szélén üldögélve. Annyira örült neki, amikor odaadtam, hogy még az esti vacsora alatt sem engedte el egy pillanatra sem, anyánk minden könyörgésére ellenére. Apró szájacskájával fújva, ujjai alól, szinte azonnal édes dallamok fakadtak, és az estébe nyúlóan próbálgatta és csiszolta tudását. a vacsora után, még fekve is játszott vele, majd az álom úgy lepte meg, hogy az apró hangszer a kezében maradt. Apám és a többiek halk beszéde, már engem is majdnem álomba zsongított…

A sötétbe burkolódzó folyó felől, hangos patadobogás verte fel az éjszaka tömör csendjét.

Nyeregből kiemelkedő lovas, vágtatott át a tisztáson és meg sem állt a tűzkörül fekvőkig.
Izgatottan ugrott le, a tajtékot fújó, lova hátáról és gyors létekkel a tűzkörül fekvők harcosok mellett termett. A sötét ellenére is felismertem benne Sálót, az egyik testvéri törzs hírvivőjét, akik a mendemondák szerint a folyó túl felén, tőlünk sok száz kőhajításnyira, a környező hegyek lábánál verték fel a táborukat. Nagy ribillió lehet, gondoltam magamban, ha az este beállta után ennyivel lóhátra ült és ilyen vágtatva érkezik mihozzánk. Nem sokat tévedhettem, de persze érteni nem sokat tudtam szavaiból. ám az is elégnek bizonyult, ahogy a pattogó szavaira a tűz körül elhelyezkedők, hangos morgolódással és feszült izgalommal válaszoltak és súgtak össze.
Végül, hosszú percek heves magyarázkodása után, megnyugodni látszottak a kedélyek és Sáló is leült a többiek közé. A tűz, fel-fel fénylő lángjai mellett, már együtt folytatták a megszokott esti rituálét. Valahonnét, az egyik fiatal harcos, fatányéron átnyújtott Sálónak, az esti étel maradékából egy jókora adagot és úgy látszott, hogy ezzel csillapodni látszottak lassan, a háborgó kedélyek. Az erős itallal teli bőrtömlő, lassan újra körbejárt a férfiak között és szemükben parázsként kezdett izzani az alkohol lobogó lángja. majd reggel mindenről részletesen kifaggatom atyámat, gondoltam és a másik oldalamra hemperedve, az izzó fahasábok pattogó hangjára, végre, valahára, én is nyugodt, mély, álomba szenderedtem…

részlet Régeni János AKÁR MAGOK A SZÉLBEN című regényéből
kép Dávid Júlia

emtévé