A hideg, sötét hajnal, kabátként fogott körbe, összeszűkítve a teret körülöttem a kihalt, néptelen utcán.
A néhány utcai lámpa, ami még mécsesként pislákolt, elszórtan álldogált a kőházak között. Csak az Astorga felől felkelő nap, vörösesen elnyúló sávja adott hozzá egy kevés derengő fényt a sötéthez.
Messze tőlem, a hegyek gerince tisztán rajzolódott ki a völgyeket fedő, sűrűn terjengő felhők között.
Dér fedte be a kevés útszéli gyomot és a messzebb elterülő, mezőkön eltenyésző erdei füvet. A november, még itt Spanyol honban is november.
Jót húztam a kezemben gőzölgő kávéból.
Ujjaimat, szorosan a bögrére fontam a hideg ellen, és a szám sarkában lassan felparázslott az első reggeli cigarettám. Ahogy a füst feltört a tüdőmből, sűrű felhő vette körbe a fejemet és csak lassan oszlott el a kora reggeli hideg levegőben.
Hátizsákom, még a szállás portáján, a kellemes melegben pihent magányosan, arra várva, hogy ma reggel is útnak induljak.
Mágnesként húztak maguk felé a hegyek.
Mégis, valami nehéz régi emlék, ólmos árnyként nehezedett a lelkemre. Már több mint nyolcszáz nap és kétezer kilométer választott el az akkori magamtól, aki utoljára, erre járt. Kíváncsian néztem a hajnalból kibontakozó tájat A két út közül, az eddig még járatlant választottam. Kimért léptekkel mentem be a hátizsákomért, hogy el tudjak indulni a több mint harminc kilométeres, aznapi utamra.
A kövek sikítoztak a talpam alatt.
Mintha ők is fáztak volna a hajnali hidegben. A Nap, keleten már bíbor színekbe öltöztette a tájat, de előttem, még csillagok pettyezte sötét égbolt tündökölt.
Ahogy Foncebadon városkájának utolsó apró fényei is elhalványultak mögöttem, az ösvény lefelé fordult a hegygerincről, hogy egy még fel nem oszlott felhő, magába fogadva kísérjen egy darabig utamon.
Minden tejszerűen terjengett körülöttem.
A természet reggeli hangjai, frissen jutottak el a fülembe. Nem messze egy hegyi marhacsorda kolompszava csendült élesen, és a reggeli madarak vircsaftja zsongott körülöttem, visszacsapódva a környező sziklákról. Fejlámpám éles fénye, csak tapogatta előttem a ködből szőtt, tejfehér falat.
Lépteim monoton zsolozsmája, különös hangulatörvényként rántott magával a régmúltba.
Éreztem, hogy egy hangulattá válok lassan én is a hajnali úton. Egy hangulatmadárrá, aki ágról ágra röppen és éles csőrében, a kapkodva feltörő hangulatok fonalával hasít magának igazságokat, a múlt és jelen között tétován várakozó emlékeiből.
Hangulataim szárnyán emelkedve, észre sem vettem, hogy a sziklákkal szegélyezet ösvény, újra a magas csúcsok felé tör. Egy óriási kő mellett megpihenve észrevettem, hogy mekkora utat tettem meg az elmúlt percekben felfelé. Miközben csöndben álldogáltam, kapkodó légvételeimet próbáltam szabályos mederbe terelni. Ahogy előre és hátra tekintgettem, mosolyogva vettem tudomásul a tényt, hogy közel s távol, nem látok zarándokokat sehol sem, magam körött.
Teljesen egyedül voltam.
Mégsem telepedett rám a kétségbeesés, vagy nyomasztó magány. Helyette, nyugalom ömlött szét a szívemben és a testem minden idegszálán. Megigazítottam a zsákot a hátamon és vidáman, magamban dúdolgatva újra az ösvénynek engedtem a lábam. Gondolatim között nézelődve, észre sem vettem, ahogy a derengő hajnalból, szép lassan reggel lett.
A ködök, amiket percekkel ezelőtt felhőknek néztem, szép lassan felszívódtak és a kelő nap, éles, langyos, késő őszi sugaraival szétterült a tájon. A korai hajnali harmat, ezüstösen csillogott a törpefenyők tűlevelein, százszorosan verve vissza a nap fényét és narancsos aranyba öltöztetve a kék égen úszó felhők széleit. A távolban, a következő dombhajlat tetején a Monte Irago csúcsán, végre feltűnt a Cruz de Ferro, égnek meredő hosszú oszlopa, tetején a súlyos kereszttel.
Október 31-e. Mindenszentek.
Elmosolyodtam. Mióta elindultam, Andalúzia kietlen síkságain keresztül, csak ezt a napot vártam. Sokszor volt, hogy inkább a nehezebb, vagy emberfelettibb utat választottam, csak hogy a megálmodott időbe érhessek ide. És most örömben úszva, oly hosszú zarándoklattal magam mögött, itt állok, percekre attól a helytől, ami annyira meghatározóvá vált az életemben. Akkor, évekkel ezelőtt, itt tudtam lerakni azokat a terheket, melyeket nagyon régen cipeltem magammal. Akkor, ott, az alatta elhelyezett kövekhez beszéltem, fohászkodva az éghez és hozzájuk, hogy segítsenek nekem.
És megtették. Segítettek.
Eszembe ötlöttek és újra kikívánkoztak belőlem azok a mondatok, melyeket ott, a kereszt alatt, magamban mormoltam el és halk zsoltárként törtek fel újra belőlem a szavak.
Uram, az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek le, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteit elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyben a jó tettek lesznek.
Legyen így.
Mire a szavak ismét feltörtek belőlem, már az embermagasságú kőhalom alatt álldogáltam. Mosolyogva indultam fölfelé a kelő nap alatt, hogy az utolsó métereket megtegyem. Léptem alatt a kövek, csendes zenével ütődtek össze. Hangjuk, egy távoli, de számomra oly ismerős nyelven szólalt meg, akár ha régvolt gyermekkorom meséit hallgattam volna.
Hallottam és értettem minden szavukat, miközben beleolvadtam a súlyos kőhalomba.
Ti, kik erre vándoroltok és kéréseiteket, imáitokat kőszívünkbe zártátok, most mi mesélünk nektek. Mesélünk azokról, ki erre jártak, hogy itt tegyék le terhüket, e kereszt alatt. Annyiféle ember járt már itt, ahány különböző kő van, e folyton növekvő és változó halomban. Bár különbözőek voltak mindannyian, de egyben megegyeztek, belénk szerették, kínlódták, lehelték, szívük, lelkük és egész életük összes érzéseit.
Jártak már itt, áhítatos szentek, kik álcából, vagy tiszta belső hívástól szerették Istent. Ki, ki, ahogy ezt élete s léte megkívánta.
Jártak itt álnokok, tolvajló emberek, ki védtelenek lelkét lopták meg, sötét éjjelen. S fizettek érte holtukban az ég felé, vagy még földi létükben.
Jártak erre sánták, bénák és betegek, kik ha hitük hagyta, tovább, gyógyultan mentek. Hallgattunk, kínt és sosemvolt őrlődő szerelmet, mi akár a hitvány mag, szárba nem szökkenhetett. Jártak nálunk élők és halott árnyak, kiknek még sem volt otthonuk, szerte, e földi élő hazában.
Jártak itt kardos harcosok, talpig állva vértben, szűzlányok, tévelygők, papok, talpig járva vérben. Sírók és kínlódók, örömtől röppenők, mágusok, szeretők és hitben erősödők. Meséltek, kértek, éghez könyörögtek, tisztulást elvárva, eget fenyegettek. Imájukat, sírva, üvöltve vagy csak nagyon halkan, kőszívünkbe vájva, mind térdre borultak. Itt hagyva minket, súlyos halmokban, minden érzésüket, mibennünk hagyva.
Belénk vésték szívvel, kardokkal vagy vérrel, éghez fohászkodó, összekulcsolt kézzel.
Láttunk mosolyokat és kínlódó szíveket, tévelygőt, ki e helyen megállva talált igaz hitet. Gyermeket, felnőttet, időst és aggastyánt, ki gondjukat, óhajuk, mind nálunk hagyták.
De egyetlen dologban, egy se különbözött, szívük, lelkük, életük, megkönnyebbült tőlünk.
Itt hagyták, lerakták, addig viselt terhük, s ha más nem, egy kőnyivel, megkönnyebbült lelkük. Mi meg itt maradtunk, örök mementóul, minduntalan növő, ősi kőhalomként.
És te, aki most hallgatsz minket, meséld el mindenkinek, hogy itt vagyunk, dobogó kőszívvel és élünk. Folyton imádkozva mindenkiért, ki itt hagyott minket és meg nem szűnünk suttogva mesélni és az égtől irgalmat kérni, míg a világ, világ marad.
Mondjad el mindenkinek ki utadba kerül, hogy a víz, a szél, a felhő elfut, de a kő marad. A kő marad.
Elképzelésem sem volt, hogy hogyan és mikor kerültem újra rá az útra. Az átéltek hatására botladozva támolyogtam, akár ha részeg lettem volna. Lábam alatt, ahogy a hegyről lefelé robogtam, csak úgy pattogtak a szikladarabok. Mikor a szél nem süvített, még mindig hallottam a kereszt alatt ott hagyott kövek, síró, jajgató, vigadó, rimánkodó, monoton zsolozsmáját. De tudtam és éreztem, hogy én is könnyebb lettem, abban a pillanatban, amikor a hosszú úton dédelgetett kavicsomat a többi közé helyeztem. A kavicsom koppanása a többi kövön, felszabadított bennem valamit. Bármi nyomasztott is előtte, most minden elsimult bennem és gondtalanul száguldottam lefelé a meredek, sziklákkal tarkított hegyoldalban. Még az sem zavarta meg a jókedvemet, hogy az addig, tündöklő Nap, elbújt egy esőfelhő szürkés árnyékába.
Másodpercekkel később, késő őszi, hideg eső mosta az arcomat, így lépteimet megszaporázva a közeli menedék felé vettem az irányt…
…Már napok óta esett. Sűrű hideg tavaszi eső. Ebben az időben még a megszokott, ebédelni vágyó, vasárnapi vendégáradat sem lepte el az éttermet. Az időtől fáradtan, álmos szemekkel üldögéltem az egyik ablakbeugróban a kávémat szürcsölgetve és a szürkén csillogó, kihalt utcát figyeltem.
Persze nem volt mit figyelni kint, hacsak a kopaszon álldogáló, esőben ázó fákat nem…
emtévé
