Nézem a világot magam körül és az abban történő eseményeket.
Keserédes nevetés és kétségbeesés fojtogatja a torkomat. Nem volt ez eltervezve és direkt sem készültem rá, de az élet így hozta. Neki kell állnom írni. Nem szeretek ötlet, ihlet, vagy társaság nélkül alkotni, így meghívtam magam mellé a segítőimet, időn és téren keresztül, hogy tudjak igazodni és eligazodni. Magam mellé ültettem az íróasztalomhoz, a klasszikusok közül, P. Howard-ot és jó pár szatirikus előadót a múltból. A helyzetem tökéletes, hiszen a legnagyobbakat tudhatom magam mellett – gondoltam.
Összedugtuk a fejünket és sokat sírtunk, kacagtunk írás közben, ahogy megelevenedtek a régvolt hősök és kitalált komikus szerepek, egy létező dráma, nem létezőbe való átiratakor. Nem létezik, és mégis itt van közöttünk. Itt van a Sosemvolt ország, minden maró gúnyával és elképzelhetetlen történetével együtt…
P. Howard fején megcsillan a tavaszi nap, majd a combomra ütve felkiált.
Kezdjük azzal a régi poénnal, ami mindig bejött.
Tudod melyikkel Sztrovacsek?
Tudom – vigyorgok felé és kezem bőszen elindul a billentyűzeten.
Szokott tömörségemmel nyitom soraimat. Stokholm szép város. Iskolái és gyógyintézetei, világhírűek. Egy kaviáros szendvics és egy kávé, tíz petákba kerül…
Szóval, Sosemvolt ország, meg- de mostanság leginkább lebecsült királya, rosszkedvűen üldögél nagy magányában, alig párszázezret érő íróasztalánál, könyökére támaszkodva. Sötét gondok fellegei gyűltek becses uralkodói, feje felett. Nyomasztották és lehangolták szegényt, olyannyira, hogy a frissen megszerzett aranybánya, lovarda és a töménytelen kincs sem tudta megvigasztalni már.
– Ez a vásott, elszemtelenedett nép, egyszerűen semmivel sem elégedett – gondolta magában. – Mi kell még ezeknek?! – tette fel az utóbbi időben, nem először a költői kérdést – Pedig már mindent elvettem tőlük, tehát semmi gondjuk nem kéne hogy legyen. Mert ugye, akinek nincsen semmije, problémája sincsen. De ezeknek semmi sem jó! – dohogta gondterhesen. – Hát pénzük… na az már biztosan nincsen.
Elégedetten gondolt megannyi színültig telt, kincstárára.
– Az ételre sem lehet igazán panaszuk – folytatta nagy komolyan -, hiszen abból sincsen túl sok nekik. Pont csak annyi, hogy szolgálni és csodálni tudjanak engem. Tanulni akarnak – jutott eszébe. – De hiszen nincsen már meg, a nép szabadsága. Minek tanulni? Nem jut idejük majd az én fényemet csodálni. Fránya, fránya nép! Pedig már mindent megtettem azért, hogy elvonjam a figyelmüket mindenről. Kerítettem nekik, megannyi nem létező ellenséget, akikkel nem kell majd megküzdenem, hogy számát sem tudom. Számát sem tudom a látszat csatáknak és fantomellenségeknek, melyek nem is léteznek. Hiába csinálok bármit, a nép hálátlan marad. Na meg itt van a harmadik uralkodásom is… – töpreng kissé összeomolva. – Népem unszolására, megkezdtem a harmadik uralkodásomat is. Népem, arra bíztatott, hogy ne foglalkozzak olyan dolgokkal, amikre nem vagyok képes. De mire ne lennék képes? – gondolta magában – Olvasottságom és a velem született inteligencia, a söpredék fölé emelt engem. Az első uralkodásom befejezésével, fenyegető levelek tömkelegével kerestek fel tisztelőim és azok akik kevéssé tisztelnek. Persze, hiszen csak azt nézték, hogy hű embereimet a kincstárnokokat, rablókat és bitangokat, botrányos magánéletükről, és ormótlan tolvajlásukról faggatták a krónika írók, uralkodásom kapcsán. Azt persze elfelejtik, hogy az uralkodásom, kétségesen nemes célja, a segítőim megbecsülése az ország gyümölcsöző működése érdekében.
Első bukásom után – jutott eszébe a múlt -, sokáig ápoltak persze egy messzi királyságban. Egy csendes intézet, zaklatott lakójaként, tengettem értékes napjaimat és nagyon vigyáztak rá, hogy mindig pontosan be tudjam venni a színes tablettáimat. Ott nagyon kedvesen és megértően viselkedtek velem. Ott igen. De mire számítson az uralkodó a népétől. Megértésre? Hát arra nem. Alapjaiban nélkülözik azt a fajta lelki finomságot, amelyet a „Roccambole szerelme” című remekműben, csipkésnek nevez a halhatatlan író. Egyik hálátlan Tuskó alattvalóm, ezekkel a szavakkal fordult hozzám levélben:
Ha még egyszer hülyeségeket csinálsz, akkor beverem a fejedet egy karosszék lábával.
Én is ott leszek majd! – válaszoltam neki, rezignáltan és gondolom ebből a megnyilatkozásomból, kiviláglott a véleményem róla. Majd ha megint uralkodok, akkor bepikkelyezek egy új jogszabályt, amiben megtiltom a vélemény szabad kinyilvánítását, és a karosszékek használatát!
Egy másik kétes rajongóm, egy nagy Senki, aki még Alfonz is volt ezen felül, sokkal árnyaltabban fogalmazott:
Uralkodásod, igazán kitűnő volt. Csak nem elég világos a szereped, kedves uralkodó.
Próbáltam magamat adni, mint a nagy földrajzkutatók és állatbarátok – jegyezte meg magában az uralkodó, nem kis pátosszal -, de ez a pernahajder folytatta a levelet, ami persze impertinencia és teljes apátiába taszított.
Mert nagyjából a szomszéd királyságok számára kiderült, hogy mennyire fajankó vagy, de mi, akik elviseltük a királyi uralkodásodat, és közelebbről is ismerünk, mi a nép, jól tudjuk, hogy sokkalta ostobább szoktál lenni.
A Király beleborzongott az emlékekbe.
– Mit álljak le vitatkozni, egy ilyennel? – gondolta magában. – Nem szép lelkű egyik sem, a népemben. Mit ért a költői és uralkodói finomságokhoz ez az állati sorban tengődő nép? – válaszolt a levélre magában a király.
– Ez már csak múlt – gondolta magában, de felsejlett előtte az egyik legfájóbb pontja, amit csak azután kapott kézhez, miután újra kizsarolta a megkoronázását.
Ez a török Szultán levele volt a messzi távoli királyságból. Az emlékek ködén keresztül, újra és újra felidézte szavait.
Mindégg duttam, hotty Te egy vagy nagggyy Hüje. De hoty eggkora vaggy, aszt at mékk én sem duddtam. Ne matyarázz te róllam semmmit, mert gyüvök én ézs meggírom terolllad hodj migget tsináltál. Aggor jjólbesszárnag tégedet és ettől függetlenül, gaphatsz tőllem a fejedre egy nagyod a kőzgazán bisszgálóval, ami egy sújjosfém dárgy. Eszt én írom Negged ézs amit én írrog, assz nem hasszúg, mar hasság, mint amit Te írsz az uralgodásodróóól, királysággoddról, rabolásodról ( Nem gívándd, dörlendő ) Kiválló Disszteleddel. Dudd gi. A Dörög Zútán.
– Ez a török Szultán! – gondolta magába, keserűen az uralkodó – Hálátlan ez is. Pedig mennyi mindent nem tettem meg érte, hogy megszeressen. Ennek ellenére, népem, haragosaim és abszolút nem tisztelőim (lévén barátaim száma minimálisra csökkent), nem akadályoztak meg abban, hogy soros, harmadik uralkodásomat, a magam egyszerű, de pompásan rabló módján ne bocsássam az utókor útjára. Hűséges talpnyalóim és fejbólintóim, híven kísérnek, áldatlan utamon azóta is, népem jogos nyomorgatásában.
Amíg külhonban kezeltek, sokat olvastam a nagy írók és hadvezérek történeteit okulásul, de felsejlettek előttem a sötét gyermekkorom oly nyomasztó élményei is.
Olvasottságomat – lévén apám nem tudott olvasni – anyai ágon szereztem. Apámnak pergőforgatója volt és kicsinyes hatalma felettünk, gyermekek felett. A könyvek akkoriban elvarázsoltak és végképp átformálták jellemem – emlékezett vissza az uralkodó. – Kedvencem, a Lohengrin a hattyúlovag volt, amiből azt az örök emberi és uralkodói tanulságot vontam le, hogy hiába titkolod a múltadat és a jellemedet, a nép, előbb vagy utóbb rájön, és te röpülsz mint a hattyú. Persze a hibáimból tanulva, a nagy Fáraók mintáját alapul véve, új és sajátságos törvényeket kellett hoznom, hogy legyen mit nem betartanom.
Ez így már jó lesz! Már mindent korlátoztam, mindent megadóztattam, mindent birtokba vettem, kisajátítottam. Minden az enyém! Most már örökké uralkodom a népemen! – gondolta magában az uralkodó és ha nem is nyugodtan, de önmagával elégedetten, hátradőlt lopott trónusán…
emtévé
