Olyan fáradt és törődött volt köröttem a hajnal, akár önnön magam.
Kart, karba öltve álldogáltunk kettecskén, én és a búbánat. Szomorkás álmossággal, csendben, a nagy szemekben csöpörgő esőben.
A szél dühödten kapott bele az esőkabátom bő szárába, hogy letépve rólam, magával rángassa. Mivel nem bírt vele, régi, hű társamat a hajnalt kapta fel, hogy messzire, a látóhatár szélére röpítse.
Lehangoltan, ázott lélekkel álldogáltam a magányos utcán.
Szemben velem, az utca túloldalán, korán nyitó kávéház fényei szüremlettek ki a piszkos kirakaton keresztül, tétova ábrákat festve, a vizes kövezetre.
A feltörő érzések ismerős ismeretlensége lengett körül. A torkomat, a napok óta felgyűlt, megnemértettség fojtogatta. Olyan elemi erővel, hogy majd beleszakadt a szívem. Az elkeseredés gombócai, halmokban nőttek a torkomban.
Minden, ami csak történhetett, a visszájára sült el mostanában, megkeserítve körülöttem az előző napok, amúgy is fojtott levegőjét.
Bárhová léptem az elmúlt időben, bárkivel beszéltem, bármikor, minden félreértésben végződött. Balul ütött ki.
Még egy egyszerű hétköznapi kérdésre sem futotta helyesen spanyol tudásomból, és a hallottak megértésével is hadilábon álltam.
Akárki igazított útba az elmúlt napokban, minden félresikerült. A kommunikáció teljes zavara leblokkolt.
Elhatároztam, csendkúrát tartok.
Nem kell mindig beszélni.
Az élet a segítségemre sietett, hogy betarthassam az önkéntes fogadalmamat. Úgy húzódtak félre a körülöttem felbukkanó emberek, akár ha száraz leprával, vagy bármely akkut vírussal fertőződtem volna meg.
Ilyen körülmények között léptem be a a hajnalban nyitó kávézó, sematikus csöndjébe.
Kurta szavak kíséretébe, kértem a szokott kávémat a morózus, álmos pultostól és leültem a pult magányos sarkában. Minden és mindenki nagyon hasonlított hozzám, ezen a borongósan esős reggelen. Sanda pillantások kereszttüzébe nyeltem a reggeli keserű kávémat.
Növekvő gombócokkal a torkomban üldögéltem önkéntes magányomban, akár egy levetett, ázott esőkabát.
Volt már ilyen – futott végig rajtam, és esőköpenyként húztam magamra továbbra is nyomasztó magányomat.
Sokszor fordult már elő velem ilyen életemben.
Ráadásul ez még a jobbik verzió, ami magyarázható az idegen nyelv, megértésének problémájával is.
A drámai elkeseredés, akkor kezdődik, mikor a saját nyelveden, a saját országodban lesz süket a szív és az értelem.
Mikor a veled egyívásúak sem értik meg egymást. Elbeszélnek egymás mellett és mondanivalójuk az értetlenség sziklapárkányáról, aláhull a közöny és nemtörődömség döglesztő mocsarába.
Ehhez képest, alig viseli meg az ember fiát, az, ha külföldön nem tudja tisztességesen megértetni magát az adott ország nyelvén.
Na nem azért mondom, mert szapulni szeretném az otthonomnak tekintett országot.
Nem! Ez áll tőlemm a legtávolabb. Ha még oly keserű is a tapasztalat áradat, amivel rövidke életem ellátott, próbálok bizakodó és örök optimista maradni. Bár, eléggé nehéz.
Nehéz, amikor, a munka közben, vagy párkapcsolatban, hiába is érvelünk szépen és győzködjük egymást, a másik füle süket marad a szív hangjaira és a mondanivaló, külön sínpáron fut tovább a semmibe.
A lényeg az, hogy a semmibe.
És ehhez, elég egy vak lélekfül, mely az egót felszínre engedve a párhuzamos beszélgetés rögös útjára tereli, a közlés lényegét.
És a végén két ember, csak pár centiméterre egymástól, üvölt, sikít, keserű nyálat köpködve a másik arcába. Nem értik egymást és gyanítom nem is hallják a másik szavait, hiszen önnön pokluk fogságából üvöltöztek a párhuzamos semmibe.
Jobb esetben, órákkal, rosszabb esetben, évekkel később, széttárt karokkal értetlenkedtek, hogy akkoriban, mit is nem lehetett ezen, vagy azon a dolgon megérteni. Csodálkoznak akkori önmaguk süket sivárságán. Éa ha későn is, de összeborulnak egyetértve azon, hogy már akkor is ugyanarról a dologról, világrengető vagy világmegvető gondolatról beszéltek egy ugyanaz nyelven, csak a másik felé teljes lelki süketségben.
Hányszor, de hányszor fog még ez megtörténni?
Addig a pontig számtalanszor, míg rá nem jövünk, hogy szépen és érthetően beszélni, csak szívből, szeretetből lehet.
Minden más közlés félreérthető lesz, hiszen egók csapnak össze.
Bármilyen hangos és indulatos is a kommunikáció, nem fog célba érni sohasem. A szavak párhuzamos üvöltése, talán a végtelenben egyszer majd összetalálkozik. Csak oly sok az elvesztegetett idő és ehhez képest oly rövid a földi létünk, hogy nagy kár lenne ilyen semmiségekkel megrövidíteni. Ébresztő!
Ébresztő!
Hallom a saját kiáltásomat visszhangozni a félig üres, Andalúz kávéház sivár falai között. A bent ülők meglepetten néztek rám. Úgy zuhantam vissza a jelenbe, akár egy kipukkadt léghajó a hegyi tóba. Egy pillanat alatt, világosodott meg bennem a lényeg,
a szeretet nyelve mindig működik. Őszinte mosolyt küldtem a pultnál értetlenkedők felé, majd hangos Adios kiáltással, a kijárat felé vettem az utamat.
emtévé
