Először az áruházban látta a férfit. A pultnál beszélgetett az eladóval.
– Egy fojtónyakörvet szeretnék!
– Különböző méretűek vannak – válaszolta az eladó. – Mekkora érzelemhez kell?
– Közepes termetű, de elég erős – hümmögött a férfi.
– Tudja, hogy működik? Minél inkább feszíti az érzelem, annál jobban fojtogatja a nyakörv. Ezzel gyerekjáték megnevelni!
A lány fintorogva hallgatta a beszélgetést, de a férfi arcát megjegyezte. A szigorúan összepréselt száj valahogy nem illett a melegbarna szempárhoz.
Aztán a férfi fizetett, és a lány is megvette az automata pórázt, amit kinézett. Nagyon hosszú, szinte láthatatlan zsinór vezetett az érzelem nyakörvéig, de egyetlen kattintással meg lehetett fékezni, ha túl messzire ment.
Hazafelé még kicsit gondolkodott a férfin. Valójában nem kedvelte azokat, akik fojtónyakörvet használtak, bár elismerte, hogy talán egy nagy, heves természetű érzelem megfékezésére valóban az a legpraktikusabb, de egy közepeshez valahogy túlzásnak érezte. Tudta magáról, hogy ő inkább elkényezteti az érzelmeit, mintsem nevelné őket, viszont a vele élő érzelmek láthatóan egészségesek és vidámak voltak életük végéig, úgyhogy nem tartotta ezt akkora bajnak. A férfi érzelmeinek sorsa viszont aggasztotta, bár nem tehetett semmit, hiszen nem is ismerte.
Legközelebb a parkban látta viszont a férfit. Egy padon ült, előtte az érzelme ugrált és próbálta magára vonni a gazdája figyelmét.
A lány levette a saját érzelméről a pórázt, mire az önfeledten szaladgálni kezdett, míg a lány leült egy távolabbi padra.
A férfi érzelme felemelte a fejét, és feszülten figyelt majd nekiindult, hogy kövesse a másikat a játékban, de a férfi határozottan visszarántotta. Az érzelem alig hallhatót nyikkant, ahogy a torkán megfeszült a nyakörv. Ám a lány érzelmének ez a hang elég volt, hogy odaszaladjon a másikhoz és lelkes szaglálódásba kezdjen.
A férfi újra megrántotta a pórázt, és az érzelem meghunyászkodva a lábához feküdt.
– Rossz vagy! – mordult rá a férfi, és az érzelem bánatosan lecsukta a szemét.
A dorgálásra a lány érzelme is megijedt és visszafutott a gazdájához.
— Jó érzelem vagy! – simogatta meg a lány és egy labdát vett elő. Az érzelem újra önfeledt ugrándozásba kezdett és szaladt az eldobott labda után.
A lány látta, ahogy a férfi lába mellett fekvő érzelem kinyitja a szemét és tekintete követi a másik, játszadozó érzelmet.
„Szegény, szegény kicsi érzelem. Még csak közepes sincs, csak egy kamasz. Sosem lesz boldog, csak fegyelmezett. De biztos könnyebb lesz vele együtt élni, mint az enyémmel, amelyik folyton szétrág dolgokat és bepisil ha megijed meg összeugrálja az embert örömében. De milyen élete lesz?”
Nem mert ránézni a férfira. Félt, hogy az esetleg kiolvassa a szeméből a rosszallást, és akkor lehet, hogy ki se hozza szerencsétlen érzelmet a parkba, hanem örökre bezárja a kertbe, a lebetonozott autóbejáró meg a muskátlisvödrök szűk sávjába. Mert a lány valahogy így képzelte a férfi életét.
A saját érzelmének vizet töltött egy edénybe és letette a földre. Egy percig elgondolkodott, hogy megkérdezi a férfit, hogy nekik nincs-e szükségük vízre. De nem volt rá ideje, mert az érzelme éppen messzire szaladt.
Mások is jöttek. Sokan.
Lassan megtelt a park érzelmekkel.
A lány hagyta, hogy a sajátja még ismerkedjen és játsszon egy kicsit, aztán magához hívta.
– Ideje menni – simogatta meg az érzelem fejét.
A pórázt se rakta rá. Az érzelem csillogó szemekkel ott szaladgált körülötte, egészen hazáig.
emtévé
