Régeni János – az ízutazó Chef – újra zarándokol
Nemrégen kaptam egy írást.
Az évszakokról szólt és mindazokról a csodákról, amiket magukkal hoznak közénk. Szép volt és nagyon plasztikus képet festett mind a hónapokról, mind a velejáró érzésekeől.
Már több mint tíz napja járom, így vagy úgy, Portugália útjait.
Beszélek az emberekkel, ha kell, ha nem, és látom rajtuk, a nyugalmat és a boldogságot! Kedvesek és vendégszerető népnek ismertem meg őket. Mégis, mindamellett, hogy ilyenek, hiányolok valamit a lelkükből.
Sokat gondolkodtam rajta, mit és végül újra az évszakoknál kötöttem ki.
De miért? Tettem fel a kérdést magamban már vagy ezredszer.
Lépésről lépésre tisztult a kép.
A tavasz, a testi, lelki és a természetbéli ébredést hozza el közénk, a hosszú szürkén halott és ködösen havas hónapok után. Minden újra életre kel köröttünk és bennünk. Egy új élet reményét hozza közénk, könnyű széllel és éltető esővel. Majd egyszercsak, eljő, a nyár. Minden verőfényes, napos, és akár egy szilaj mén, toporzékol örömében. Vad zivatarok és viharok törhetnek rànk, akárhol is vagyunk, de végül, megínt kisüt a perzselő Nap. Megérleli mindazt, amit a tavasz virágba borított és elénk tárja minden földi jóval megrakott asztalát.
S más dolga már nem lévén, tüzével felperzseli a zöldellő réteket és csilogó sárgával borít be mindent.
Aztán lassan, a lagyos szelekkel, bekúszik az erdők és kertek fái közé az ősz. A szőlő mézédesen érik a duzzadó fürtökön és a természet velünk együtt sóhajt egy utolsó nagyot. A lombok vöröses rozsdás aranyra váltanak és akár ha elunták volna létüket, leveleike avarként dobálják szét az erdők útjain.
Csendben, méltósággal kezd múlni a természet és lelkünkkel együtt, óvatos, bágyadt nyugalommal színezi meg napjaink. A hosszú nappalokat, végül felváltják az elnyúló, sötétbe hajló esték és a tűzhelyekben pattogó fa, sejtelmes hangjaival átkísér minket a télbe.
A télbe, hol egy fárasztó év után megpihenhetünk. Meg is kell, hisz ebben az évben már feléledtünk egyszer és termetünk megannyi jót, megpihentünk fárasztó dogunkban, majd az elmúlás havas paplanját kívánjuk már csak magunkra teríteni…
Paso tras paso. Lépés, a lépés után – mondja a spanyol.
De hol itt az átfedés? Derült égből, az esővel együtt érkezik meg a válasz. Gondolatban végigsímítok minden napsütötte népen, legyen ez spanyol, vagy görög, dél-olasz vagy akár portugál. Lelkükben látom a gyümölcsfák virágba borult ágait, arcukon, szívük legmélyén csillog és vírít a nyári Nap heve, és az ősz, valamely kevéssé színes elmúlasa is.
De nincsen tél.
Nem jönnek a fagyokal recsegőn, a halál és elmúlás havas léptei. Így, egy végtelenül hosszú halàltusából, elmúlás nélkül érkezi meg táncos lábain a furcsa tavasz.
Nem, vagy csak részben hal el, a természet köröttük és a szívükben is.
Hálás vagyok, hogy én ott élhetek, ahová születtem. Hiszen, hogyan tudnék tíszta szívvel örülni a tavasz ébredésének, a nyár tüzének és az ösz érett látásának, ha nem halnék meg a természettel együtt, egy kevéssé, minden fagyos télen?
Hiányozna valami. A só az életből.
Nem tudják meg soha, mi az az igazi tél és röpke halál, így a bennük és köröttük élő örök nyárnak se tudnak szerintem örülni annyira, mint az én szívem…
emtévé
