A pincér, elégedetten távozott a rendelésemmel a távolba vesző pult felé.
Én is elégedett voltam és már előre a számban éreztem a híresen ízes portugál kávé, és a citrommal vegyített, gyöngyöző sör, kesernyésen savanykásan fanyar, ízkombinációit.
A terasz – ahol ültem – hosszan nyújtótt, egészen Portó, turistáktól hemzsegő központjába. Úgy választottam ki a helyemet, hogy belássam az óváros, óceán felé lejtő utcáit, le, egészen a kikötő napban fürdő határáig.
Nézem az elém táruló várost.
Nézem, és nem tudok betelni vele. Most nem zarándok és nem turista vagyok, hanem egy érzelmeket és szépséget befogadni vágyó, kiszáradt lelkű gasztro-szivacs.
A tekintetem, szinte lebegett a város felett. Át és megélve, elraktározva a látványt, hogy legyen mire emlékeznem az unalmasan hosszúra nyúló, téli éjszakákon.
Halk zene szűrődött felém, dallamossá téve a autóforgalom, hétköznapi zaját. Ebben a különös zen hangulatban érkezett meg a pincér, teli tálcával a kezében és az asztalomra helyezte a megrendelt italokat.
A kávéval fogom kezdeni, nem a sörrel, döntöttem el magamban.
Akár egy mesebeli magányos hős, mikor válogatva néz körbe a csatamezőn, hogy vajon a királykisasszonyt mentse e előbb, vagy a sárkánnyal végezzen.
És igen.
Hős voltam, hiszen a citromos sör látványa is csábító volt, de azért, ellent tudtam neki állni.
Csukott szemmel kostoltam meg a rövid, ám krémesen sűrű feketekávét. A telt, kesernyés íz, és az érett pörkölt zamat a magasba emelt, úgy, hogy le sem kívánkoztam onnét, a város zajos forgatagába.
Míg a számban forgattam az ital első kortyait, felülről láttam mindent.
Láttam az eddigi utamat. Láttam, a hetekkel ez előtti magamat, akár ha egy rögzített kamera lennék a falra szerelve, bent a konyhán, miközben vadul izzadva, dolgozunk.
Láttam, minden nemrégen volt emberi viszonyomat és láttam és újra éreztem tetteim súlyát és következményét.
Láttam és éreztem, minden jót, és átéltem minden hibás döntésem keltett érzelemörvényt.
Ott zsongott és forgott köröttem minden, míg ízlelgettem a kesernyés italt.
Akár, egy sebesen pörgő film apró kockái, fakadtak fel az érzések, a szívem vetítővásznán.
Mikor végre kinyitottam a szemem, a furcsa film azonnal megszakadt, de az érzések kusza időtlenségétől, még sokáig nem tudtam elszakadni.
Éreztem – bár soha sem kerestem pontos választ, miért indulok időről időre útnak, most világossá vált előttem. Szükségem van rá.
Szükségem, mégpedig azért, hogy bizonyos idő elteltével, az út monoton zsongása által, kívülről tudjam szemlélni, az életemet, a cselekedeteit és a hatásokat, amik értek.
Ilyenkor láthatom tisztán, milyen válaszokat adtam az életem kérdéseire és a meghozott döntések, milyen következményekkel jártak, hogyan hatottak az életemre.
Csak és csak így van rálátásom a tetteimre, és azok következményeire.
Módomban áll, újra dönteni és megváltoztatni, vagy megerősíteni azokat. Újra tudom gondolni, az adott érzésmintákat,és tanulhatok belőlük függetlenül azok minőségétől és kimenetelétől.
És érzem – főleg most, itt, a Portugál út alatt -, hogy nem fontos zarándoknak lennem.
Nem az a lényeg, hogy kínok között izzadjam fel ezeket az érzéseket.
Nem.
A lényeg, hogy ki tudjak szakadni a hosszú hétköznapok, nyúlósan unalmas, egybefüggő monotonitásából, és az időm egy bizonyos részét, életem egyik fontos szereplőjével tudjam eltölteni.
Saját magammal.
Hisz jóban kell lennünk, hogy ne vesszünk el az élet morzsaként hulló szennye alatt.
Hogy felül tudjak emelkedni, mindenen. Önnön gyarlóságaimon is.
Fontos a magamra fordított idő mennyisége és minősége.
Nem azt jelenti, hogy mindig egyedül kellene lennem.
Nem.
Ez csak egy villanás, az oly sok, egybefüggő napok közt.
Szükség van mindenre.
Szükség van a családra, szerelemre, a barátokkal töltött önfeledt percekre, és még a munkára is.
Ha bármelyiket túlműködtetjük, azt csak az összes többi kárára tudjuk megtenni, amivel komoly torzulást viszünk a mindennapjainkba, életünkbe.
Kinek lenne ez a célja?
Senkinek, hát még nekem, aki szeret élni, és ha küzdelmek árán is, de szereti és már elfogadta a saját életét.
Úgy fogadtam el, akár a sűrű és rövidre főzött feketekávét, a felszolgálótól.
Elfogadtam és élvezettel fogyasztom.
Akkor is, ha olykor megégetem vele a számat, vagy túl keserű, netán édeskés, mint az életem, egymástól különböző napjai.
A nap, élesen tör a retinámra, bár a sok merengés közben, lassan délutánba hajlott az idő.
Portó illata és érzései, átjárják a testem, mint hideg a házat.
Érzem, vérem az ereimben csörgedezik és átjárja a testem minden sejtjét.
Lehet, hogy a kávé teszi, vagy a savanykás sör miatt van, de az is elképzelhető, hogy most értem meg, erre az érzésre és a felismerésre.
Arra a felismerésre, hogy velem és lelkemmel együtt, a világ kinyitotta a kapuját előttem.
Kinyitotta és én élvezettel lépek be. Legyek egyszerű látogató egy idegen helyen, vagy akár zarándok, porral lepett ruhában, vagy egyszerű turista.
Mindegy.
A lényeg, hogy átengedjem önmagamon az egész világot, és ezzel a világ is, magába fogad engem, így válunk, osztatlan egésszé újra.
emtévé
