Bélay Krisztina MEGÁLMODTAM DALLAMOM

 

Álmodtam tegnap.
Most féltelek.
Törtem magam hogy összetőrjelek.
Ragasszak újra becsből becsületet.
Véremmel írjam a történeted.
Tovább.
Zokogtam, annyira hogy összedőlt a ház.
Rámzuhant.
Nehéz volt.
Kerestem önmagam.
A téglák közt.
Olyan súlyokat téptem magamról.
Húsig szakadt kezem.
Fájt nagyon.
Inaim látszottak.
Gyöngyházban játszottak
a zongorán, csak egykezest.
Mélyen. Mogorván.
Fáradt fáradhatatlanul.
Alig volt mit lélegeznem
Minden tiszta por.
Égetett hamu.
A darabokból, mind benned leltem.
És én vesztem el.
Akarnám vészed rendbetenni.
Kétkézzel játszani egy másik dallamot.
De nincs már több erőm.
Elfutok.
Egészen messzire.
A világ szélére.
Leugrom.
Felébredek.
Élem tovább az életet.
Nélküled.
Nem veled.
Azzal akit szeretek.
Annak aki nem akarja lélegzetem magamba fojtani.
És tudok játszani a zongorán, egykezest.
Kétkezest.
Hangossan, összerakva a hangokat.
Mindenkinek.
Minden hangban.
Létezek.

kép Edit Álomvilága
emtévé