Régeni János – az ízutazó Chef – újra zarándokol
Írtam már róla elégszer, de az érzés és a totális megélés, egésszen más.
Bármit is tehetünk, bármennyire is el próbáljuk odázni azt, a változásnak ellenállni, szinte lehetetlen válalkozás. És nem csak mások, én is így vagyok ezzel.
Az út, ahol most járok, lemondásra, változásra és elengedésre tanít, minden itt töltött pillanatával. Lehet, hogy már eddig is, mondjuk otthon a védett környezetben is így volt, de én nem vettem észre a szembetűnő jeleket.
Pedig biztos ott voltak, csak vagy beleragadtam iszamlós mocsarukba, vagy hatályon kívül helyeztem őket.
Az első lépéseim óta tanít.
Elengedni emberi kapcsolatokat, lejárt, vagy negatív gondolatrendszereket és megrekedt helyzeteket. Úgy foszlik le rólam ami elhasznált, akár lábamról az elhasználódott bőr.
Pedig az lefoszlik, bizvást állíthatom nektek.
Persze, hiú módon ragaszkodtam a bevett gyalogláshoz is, de egyszerű zarándok-túrista lett belőlem.
Ez sem baj.
Sőt.
A lábamon keresztül tanítanak az elengedésre és mondanom sem kell, nagyon nagy sikerrel.
Ha máshogyan nem megy, elveszik a gyaloglás képességét.
S lőn.
Óriási vízhólyagok és fájdalom képében jelentkezett, az őt megillető helyért a változás.
De úgy hogy a továbbhaladás lehetetlennek bizonyult. Meg kellett állnom és rácsodálkoznom azokra a dolgokra, amibe önmagam kerültem, saját elhatározásból.
Haragnak, ellenérzeteknek nem volt helye.
Maradt a színtiszta felismerés.
Rendben.
Elengedve.
Majd újfent felszinre kerültek, megunt, lejárt emberi kapcsolataim is, amik lehúzni próbáltak, de azok is a mélybe hullottak a végén.
Nagytakarítás, Régeni módra.
Ugyan már, mondhatná bárki. És akkor mi van!? Nem történt nagy csoda.
De! – mondom én.
Történt bizony!
Súlyos, előlegben élethosszra szóló elhatározások kerültek le a napirendről, szinte végleg és kerültek helyükre frissek és életképesek. Mindez, egy hét leforgása alatt, nem is olyan kevés.
Közben tájak, történések és emberek jönnek és mennek köröttem, akár a felhők az égen.
Nem tudom izgatni magamat miattuk egy cseppet sem. Sőt! Nem letargiával, hanem örömmel engedek el mindent és mindenkit, és ugyanolyan nagy lelkesedéssel fogadom a következőket is.
Örvendek és lubickolok a lágyan hullámzó változásokban.
Akár a partmenti halak a sekélyesben. A világ nagyobb lett. Ajtaja méginkább kitárult, de én nem kisebb, vagy szegényebb, inkább nagyobb, boldogabb és erősebb lettem útközben.
Bár javasolhatnám mindenkinek, hogy tegye ki magát olyan dolgoknak egyre többször, amit nem ismerhet, vagy nem tud irányítani azonnal.
Ilyenkor ugyanis, a lélek, átveszi az irányítást és a legjobb, legszebb dolgok történnek velünk, de kegalább is olyanok, amilyenekre nem számíthatunk előre.
Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek Portugáliába kell utazni.
Koránt sem. Mindünk megtalálhatja a saját változásainak szinterét.
Ki itt, ki ott. Rajtunk áll a választás.
A lényeg, hogy érezzük és éljük, átéljük. Különben egy idő után, minden színes és érdekes életet befed majd a szürke hamu, ahogy itt, Tomar városát a közeli erdôtűz szállongó pernyéje…
Jó utat a lélek közepe felé. Buen Camino mindenkinek
emtévé
