Egy pasi számára csak egy fontosabb lehet annál, mint hogy igazán jóba kerüljön az apjával. Az, hogy megbékéljen az anyjával.
De ez a sztori most arról szól, hogy nekem hogyan lett olyan a viszonyom apámmal, amilyen.
Mert most átkozottul jó. Úgy szeretem, hogy el sem tudtam képzelni, hogy létezhet ilyen.
A történet azzal kezdődött, hogy apám egy átlagos, 70-es évekbeli apa volt, annak minden előnyével és hátrányával. Túl korán jöttem, túl messzire költözött hazulról, túl sok volt a feszkó az anyóssal, ésatöbbi. Miközben egy jólelkű, egyszerű családból jövő valaki volt, tele szeretettel.
Én meg az öntörvényű.
Így aztán voltak összeütközéseink, és gyerekként, fiatalként – mi tagadás – féltem is tőle. De néhány pofonnal és kézreütéssel megúsztam a gyerekkort, pedig voltam olyan égetnivalóan rossz kölyök, hogy csak most látom, mekkora türelemmel is rendelkezett valójában.
Nem irigylem az öregemet…
Aztán lázadtam. Évekig. Jártam a saját utamat, nem nagyon beszéltem vele. Nem hívtam, nem mentem haza. A szó szoros értelmében. Egyszerűen leráztam, ha netán közeledni próbált.
Mígnem egy nap azt éreztem, hogy el kell mondjam neki mindazt, amit gyerekfejjel okozott nekem. Nem akartam külön bántani, de innentől akárhányszor megpróbált az életembe folyni, tanácsot adni, bármit, mindannyiszor az orra alá dörgöltem, hogy először oldja meg a sajátját, aztán foglalkozzon máséval. De azok közül is utolsóként az enyémmel, mert nagyfiú vagyok, vegye már észre.
Ez az időszak sokáig tartott.
Pár évig. Igazából utólag visszanézve egy érzelmi nulla voltam akkoriban.
És rettentő sokat bántottam ezzel. Azért is, mert igazam volt azokkal, amiket mondtam neki. Hogy gyerekként mit jelent úgy igazából, amit egy szülőtől kapunk. Úgy éreztem, ki kell magamból felé kiabálnom mindazt, amit kaptam tőle.
És ő nem tudott védekezni. Formailag igazam volt mindenben. Azt akartam, hogy bánja meg, és pokoli jól érveltem. Ráadásul nemcsak igazam volt, de olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit nem volt módjában jóvá tenni, hisz múltbéliek.
Nem akart engem bántani mint gyereket, de nem tudta jobban. Én pedig valahol nem akartam bántani, de azt éreztem, hogy nem tudom másképp kiebrudalni magamból a betokosodott, mélyre süllyedt fájdalmat, mint hogy elmondom neki.
Aztán évekre elköltöztem külföldre.
Alig beszéltünk, és még annál is kevesebbet találkoztunk.
Valahogy nem tudtam bevallani, hogy hiányzik nekem. Úgy csináltam, mint aki teljesen rendben van. Hogy élvezem a mediterrán szigetet, minden tuti. Nem hiányoznak a szüleim, az országom, nincs honvágyam.
Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna…
Egy nap nagy szüksége volt rám.
Még Brac-szigeten éltem, amikor telefon, apám kórházban. Kocsi, szürreális hangulatú fölutazás a feleségemmel, látogatás.
És az egészben végig ott bujkál az elvesztés érzése. Hogy ez az egész egy hajszálon függ. Amíg a nagymester játékban akar bennünket tartani, addig van. Addig láthatom, ölelhetem. Sosem tudom, ez meddig van.
Álltunk a kórházi ágy mellett, sután, érzelmekkel teli, de igazából nem kiengedve őket. Elesett volt. Megtört. Én meg bámultam hülyén, fogalmam sem volt, ilyenkor mit mondanak.
Szerencsére felépült. Majd egy nap nálunk volt. És elmondta, hogy aznap, amikor hívott, milyen jól esett neki, hogy azonnal jöttem.
És csak álltam, és hallgattam, és elsüllyedtem szégyenemben, hogy olyan marha vagyok, hogy az apám attól fél, hogy nem megyek hozzá. Hogy azt hiszi, hogy nem megyek. Hogy azt hiszi, hogy nem szeretem.
Ez nagyon fejbekólintott.
Ezt sikerült adnom neki. Félt, hogy elveszített mindörökre. Akkor tudtam benne először meglátni, hogy a gyerekkori apaképem torz tükre miatt mennyire nem veszem észre a sérülékenységét. Hogy már messze nem az a kemény ember.
Ez a nap mindent megváltoztatott bennem, köztünk.
Kellett-e mindez?
Nehéz megmondani. Így történt, ezért valószínűleg így kellett. Mai fejjel azt mondom, hogy megbocsátok magamnak, mert akkori énemmel csak azt tudtam tenni, hogy a fejéhez vágtam mindent.
Sajnálom, és igyekszem ma és minden napomon szeretni.
És egyben végtelenül hálás vagyok neki, amiért végigkísért azon a szellemi úton, ami egy szülő-gyerek viszony törvényszerű velejárója. Mert egy szülő törvényszerűen úgy érzi, hogy valahogy ő mindig jobban tudja. Hogy meg kell óvni valamitől a gyereket. Még felnőtt korában is.
De egyvalamitől tudnak ilyenkor megóvni bennünket. Az élettől. És ő ezt elfogadta. Azon keresztül, hogy meg- és belátta, hogy korántsem volt tökéletes. Ezzel elengedte, hogy kéretlen tanácsokat adjon.
Nem tudom, hogy egy szülő ezen kívül hogyan tudja mindezt belátni.
Apám és én
Az elmúlt pár évünk arról szólt, hogy lassan egyre közelebb kerültünk érzelmileg.
Én szeretek beszélni. És azt tettem, hogy csorbítatlan őszinteséggel megosztottam vele minden történést az életemben. Ha fönt voltam, azt, ha lent, azt. Nem hazudtam neki, hogy minden jó, és nem rejtettem véka alá a lelkesedéseimet sem.
Aztán egyszercsak úgy éreztem, hogy minden találkozásunkkor meg szeretném ölelni.
Furcsa volt. Sosem voltunk ölelkezős család.
De egy nap megtettem. Ő kissé vonakodott. Én pedig bár nem erőltettem, de onnantól egy rövid, határozott ölelést mindig “loptam” magamnak. Aztán lassanként megváltozott. Nagyon.
Eleinte félszegen ölelt vissza, éreztem, hogy nem tudja hová tenni teljesen. Aztán egyre bensőségesebbek lettek ezek a pillanatok. Mára tapintható a szeretet közöttünk, és nagyon örülök, hogy így meg tudom ölelni, és ő is engem.
Eközben a beszélgetéseink is megváltoztak.
Korábban sosem szeretett az érzéseiről beszélni. De mostanában egyre inkább. Megtisztel, hogy beavat a vívódásaiba, a nehéz pillanataiba. És az örömeibe is, amikor olyan, mint egy gyerek.
Érzem, hogy segít nekem, és én segítek neki. Azzal, hogy szeretem. Azzal, hogy határok nélkül őszinte vagyok vele. Azzal, hogy ítélkezéstől mentesen hallgatom meg, és bármit megteszek neki, hacsak szüksége van rá.
Ő pedig a legalázatosabb tanítóm, amiért hálás vagyok.
szerző: Pasivilág – Rozgonyi Zoltán
emtévé
