Őszintén, vajon hányan kerülnék el messzire azt a virágot, amin ez a lény üldögél? Úgy gondolom, jóval többen, mint ahányan meglátják a természet egyik szemfényvesztését, az átverést.
Biztos vagyok benne, hogy sokan hallották már a mimikri kifejezést.
Álcáról, mimikriről beszélünk például akkor, ha egy élőlény alkatával, színével, mozgásával kiválóan alkalmazkodik a környezetéhez, és szinte láthatatlanná válik abban (gondoljunk csak a kaméleonokra, botsáskákra, sok-sok éjjeli lepkére). Ezek a lények elrejtőznek a ragadozók szeme elől. Szokás manapság megkérdőjelezni evolúciót, szelekciót, adaptációt, de az a helyzet, hogy a környezet rohamos változása mellett ezek a jelenségek már emberi léptékben is tetten érhetők. Tipikus példa erre a nyírfaaraszoló (Biston betularia). Az ipari forradalom előtt Angliában a fehér alapon szürke foltos mintázatú lepkék voltak gyakoriak, amelyek a nyír- és egyéb szürke törzsű fák kérgén, épületek falain meglapulva szinte láthatatlanná váltak legfőbb ragadozóik, a madarak számára. Az ipari forradalom, az egyre nagyobb mértékben lerakódó korom azonban megváltoztatta a tájat. Feketévé vált a házak fala, ahol ezek a világos színű lepkék szinte világítottak, hívogatták a madarakat, amelyek óriási nyomást kezdtek gyakorolni a világos példányok állományára. Létezett egy ritkább, fekete színváltozata is e lepkéknek, amely jóval kevésbé tudott elrejtőzni a szürke fatörzseken. Ám ahogy a madarak csapást mértek a világos színű egyedekre, illetve a fekete házfalak is sokkal kedvezőbb menedékké váltak, hirtelen előnnyé vált a populációban a sötét szín a szürkével szemben, és a fekete változat kezdett tömegesen elterjedni. Ahogy tehát a környezet változott, a mimikri már nem rejtette el a lepkék nagy részét, óriási szelekciós nyomás helyeződött rájuk a madarak irányából. Erre kétféleképp reagálhat egy populáció: egyedei megritkulnak, vagy akár ki is pusztulnak, ha pedig van rá lehetőség, alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez. A lepkének szerencséje volt a fekete színváltozat által, megvolt a lehetőség a fennmaradásra. Néhány évtized leforgása alatt a szelekció a ritka fekete példányok irányába kezdett hatni, így a szürke lepkék megritkultak, és a feketék terjedtek el.
Nem csak olyan mimikri létezik azonban, amely bizonyos élőlényeket elrejt a ragadozók szeme elől.
Egyes állatok épp a feltűnésre játszanak.
Ismert dolog a természetben, hogy az élőlények különböző módon jeleznek környezetük felé. Jeleznek fajtársaiknak, hogy azok felismerjék őket, jelzik párzási szándékaikat, de más fajok irányába is kommunikálnak. Mégpedig többek között azt tudatják környezetükkel, hogy veszélyesek, ehetetlenek, mérgezőek. A körülöttük élő állatok pedig megtanulták értelmezni e jeleket, ezért sok ragadozó nem packázik az élénk színű hernyókkal, vagy a csíkos darazsakkal. Ezt a jelzésrendszert, pontosabban a jelzések által nyújtott védelmet bizonyos állatok pedig kihasználják. A madarak nagy része nem foglalkozik a darazsakkal, kerüli a fullánkokat és a kellemetlen szúrásokat, ám a lepkéket előszeretettel fogyasztják. Bizonyos lepkefajoknál megjelenhetett azonban egy darázsszerű forma, ami eleinte szórványos és ritka változat lehetett. Igen ám, de külseje, megjelenése miatt a madarak mégis elkerülték, ezáltal sokkal sikeresebbé vált a túlélés terén, mint nem csíkos társai. Ez a siker pedig meghozta gyümölcsét: a forma egyre elterjedtebbé vált, gyakorlatilag egy faj teljesen átalakult, kihasználva a darázsszerű külső nyújtotta lehetőségeket. A lepkék között egy egész család szakosodott darázs-imitációra, ezek a szitkárfélék (Sesiidae). A jelenség neve pedig – amikor is egy ártalmatlan, veszélytelen állat imitál külsejével egy hozzá hasonló mérgező, veszélyes állatcsoportot – Bates-féle mimikri.
És be kell látni, a mimikri elég jól működik, még az emberek irányába is.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
