Kicsit olyan volt minden, mintha visszafele haladt volna az időben. Késő ősz volt, a levelek sárgán peregtek a fákról. Szép volt minden, de valahogy semminek nem tudott örülni. A költözés mindig megviselte. Nem is annyira a változás, inkább a pakolás. Gyűlölt pakolni. Ládákat cipelni naphosszat. A kényes porcelánokat egy kereskedő műgondjával szortírozta és csomagolta egyenként papírba. Keze megállt egy csészén. Milyen nevetséges! Milyen hiábavalóan nevetséges minden alkalommal magával hurcolni a lomokat. Pláne ennyit. Zsazsára gondolt. Az ő porcelánjaira. A féltve őrzött kincsekre, amiket öröké féltett, és csak sátoros ünnepen vett elő. A régi Rosenthal, amit talán sosem használtak, már rég a régiségkereskedőnél volt. Kellett a pénz, és ilyenkor nem számít a tradíció, a megszokás, sem az emlékek. Kellett a pénz.
Zsazsa ezt nem értené. Nemcsak ezt, szinte semmit ebben a világban. Élete utolsó tizenöt évét kegyes tompaságban élte le, kislánykori emlékei közé húzódva. De az évek előre haladtával könyörtelenül tompultak azok is. Alig valami maradt, és az is akadozva jött felszínre, töredezett mondatokban.
– Emlékszel? – kérdezte Pannát, pedig épp ő nem emlékezett semmire.
Semmire…
– A te szüleid élnek még? Hm. Az enyémek már sajnos meghaltak… Addig jó kislánynak lenni, amíg él az anyukája valakinek… Nekem már nem él… Neked él még?
Zsazsa félrebillentette a fejét és kérdőn nézett Pannára. Belenézett az anyja szemébe. Most mit mondjon neki?
– Igen. Az anyukám él még – mondta lassan, fürkészve az arcát.
– A jó – felelte Zsazsa. – Az jó. Jó neked.
– Jó – bólintott Panna és összeszorult a gyomra.
Jó persze, csak épp azt kérdezi az anyám tőlem, hogy élnek-e a szüleim. Ezt azért elég nehéz naponta kibírni.
Zsazsa szinte sosem tudta hol van. Néha annyira eltévedt a lakásban, ahol több mint negyven éve lakott, hogy nekiment a falnak, mert nem találta az ajtót. Panna nagyon szenvedett ettől, de nem tudta könnyebbé tenni semmivel az életét. Az Alzheimer kór szép lassan minden emlékbordát kitörölt Zsazsa elméjéből, hogy csak kopott barázdájú lemezhez hasonló kátyúk maradjanak emléktöredékekkel, amikbe időnként belesüppedt, megrekedve egy adott kor adott pillanatában. Lehetetlen volt így bármiről beszélgetni. De nem lehetett a jelenről sem, mert a jelent egyáltalán nem érzékelte, ahogy a tárgyakat sem maga körül. Nem ismerte föl a tányért, és mellé nyúlt a pohárnak, mert nem találta.
Panna nézte Zsazsát és szenvedett. Szenvedett, mert semmit sem mondhatott el neki abból, ami vele történik, amiről az ő élete szólt. És legjobban attól szenvedett, hogy Zsazsa menekülésből választotta ezt a betegséget. Menekült a saját élete elől. Pokoli rossz házassága, gonosz férje, sikertelen életpályája mind összeadódott, ami lehetővé tette ezt a mértékű szellemi leépülést. És végül apja halála, amibe szó szerint beleroskadt. Pannának ez akkor föl sem tűnt. Tudta, érezte, hogy Zsazsa ki van borulva, de tartotta magát, Panna meg a saját problémával volt éppen elfoglalva. Volt belőle bőven.
Csak évekkel később vette észre, hogy valami nem stimmel, amikor már látványosak voltak a megnyilvánulásai. Emlékezett rá mennyire megijedt, amikor meglátott egy papírlapot anyja írásával, amin szavakat próbálgatott leírni, sikertelenül. A girbegurba és az eltévesztett betűk, alig hasonlítottak anyja valamikor híresen szép írásához, mégis fölismerhető volt, és ez volt benne a leghátborzongatóbb.
Nem akarta, hogy kórházban kerüljön. Rossz lenne ott neki, gondolta, így inkább ápolta. De soha nem tudhatta mire ér haza. Volt, hogy már a földszinten hallotta, hogy Zsazsa ököllel veri az ajtót és kiabál, hogy haza akar menni. Haza… Pannának fogalma sem volt róla tulajdonképpen hova, melyik gyerekkori álomképébe vágyik vissza.
De egy napon minden megváltozott. Zsazsa nem volt képes tovább sehol létezni. Ütötte vágta magát mindennek nekicsapódva, mintha el akarná pusztítani magát. És ordított. torka szakadtából ordított. Ki kellett hívni a mentőt, mert Panna képtelen volt uralni a helyzetet. Két tagbaszakadt férfi fogta közre, de még így is alig tudták megfékezni, és leültetni. Panna rémülten nézte mennyire összement az anyja, milyen picire zsugorodott. Ez eddig valahogy nem volt szembeötlő számára, de az erős férfiak mellett szinte eltűnt a kis test. Nyugtatót adtak neki, hogy lecsendesedjen. Panna tudta, hogy nem fogják többé kiengedni a kórházból. Valahogy nem is bánta. Jobban örült volna neki ha otthon hal meg, nyugodt körülmények között, de úgy tűnt Isten másképp döntött erről.
Sietve vette a kanyarokat a csúcsforgalomban kanyarogva, hogy lépést tartson a mentővel, de persze lemaradt. Mire a kórházhoz ért, Zsazsát már fölvitték a zárt osztályra. Az ajtó zárva volt. Panna kopogott. Jó néhány perc telt el, talán negyed óra is, mire beengedték. Egy ajtó amin se ki se be nem lehet menni. Innen kezdve minden ajtó ilyen volt. Csak úgy lehetett továbbjutni, ha egy ápoló ajtót nyitott.
– Mi alapján döntik el kinek nyitnak ajtót?- kérdezte az egyik ápolót.
Az mosolytalan arccal meredt tá.
– A betegek másként kopognak.
Másként… Persze. Ezt itt az elmeosztály. Itt senki sem épelméjű.
A termekben ködös tekintetű emberek ültek az ágyakon. Persze a sok nyugtató. Másként nem kezelhetőek az orvosok szerint. Panna kutatva nézett körül, valami empátiát igyekezett fölfedezni valakinek a szemében, valahol…
– Kit keres? – rivallt rá egy hang.
Összerezzent. Szemüveges kövér nő állt vele szemben, haja csimbókokban lógott a szemébe.
– Az anyámat.
A nővér emlékezett kit hoztak be az előbb és egy teremhez navigálta Pannát. Sok ágy volt benne. Az ajtótól a második ágyon Zsazsa feküdt. Panna mellé lépett.
– Itt vagyok – mondta halkan.
Zsazsa üveges szemmel nézett rá. Majd hirtelen felüvöltött.
– Menj innen! Takarodj innen!
Úgy ordított, hogy kidagadtak az erek a nyakán. Panna döbbenten nézte. Valaki megfogta a karját. Hátranézett, az egyik nővér volt.
– Jobb ha elmegy. Nagyon fel van zaklatva. Majd holnap jöjjön vissza.
Másnap visszament. Zsazsa maga elé meredve ült az ágyon egy tál borsóleves közepén, amit dühében magára borított. A csuklóján egy zsebkendő volt. Egy megfakult kék kockás zsebkendő. Az is csupa leves.
– Majd mindjárt rendbe tesszük, – nézett rá az ápoló, aki épp akkor lépett a kórterembe.
Zsazsa tépkedni kezdte a kötést a kezén. Panna hozzálépett és levette a zsebkendőt. Újabb dühkitörés volt a reakció. Panna hátrált, majd kilépett a teremből.
– Sokan vannak így – hallotta az egyik ápoló hangját maga mögött. Az Alzheimer kór utolsó fázisa sokszor nyilvánul meg dühkitörésekben. Már nem kontrollál semmit az agy.
– Értem – mondta Panna halkan.
Tétován álldogált még egy darabig az ajtóban, majd elindult. Lenézett a kezében maradt zsebkendőre. Ugyanaz a zsebkendő volt, amivel gyerekkorában a nyakát kötötte be Zsazsa, amikor beteg volt, és fájt a torka. Hogy került most ide ez a zsebkendő? Ez a sok betegséget látott zsebkendő, ami mindig azt a célt szolgálta, hogy valami kevésbé fájjon. Panna a szívére szorította a csomóba gyűrt kis rongydarabot. De hiába, a szíve nem fájt kevésbé. Talán ha a zsebkendőn múlt volna, mint gyerekkorában hitte. De nem azon múlt, s így nem tudott kevésbé fájni.
Hirtelen fölriadt merengéséből. Mindjárt rásötétedik, és még sok csomagolnivalója van hátra. Összeszorította a száját.
– Egyáltalán becsomagoljam a többit?
Hirtelen kedvet érzett hozzá, hogy összetörje az előtte tornyosuló porcelán halmot. Vett egy mély levegőt, és a kezébe fogta a következő csészét.
– Végül is mindegy. Egyszer úgyis összetörnek…
A papír halkan zörgött, ahogy a csésze törékeny testére simult.
(részlet Pálfalvi Dorottya TÉPÉSEK ÉS ÖLELÉSEK című novelláskötetéből)
kép Edit Álomvilága
emtévé
