– Hát nekem aztán igazán kalandos életem volt! – ábrándozott a Cigarettatárca. – Fény, pompa, taps, siker… Mind, mind osztályrészemül jutott. Soha nem kellett nélkülöznöm. A legfinomabb egyiptomi cigarettákkal töltötték meg a gyomromat. És végül és legfőképpen szerettek! Hát igen. Mit tagadjam? Szinte már a színház szimbóluma voltam.
– Hogy nem unja ezt a fellengzősséget! – morogta a strasszai között a Brosstű. – Én is voltam színházban. Nem is egyszer, aztán mégse vágok fel vele.
– Óh, kérem! – mondta izgatottan a Cigarettatárca, akinek nagyon jó füle volt, színpadon edzett füle, úgyhogy az egészen halk suttogást is hallotta.
Olyannyira, hogy előfordult, hogy Miczi művésznőnek ő súgott. Miczi művésznő persze azt hitte, a súgót hallja, de a Cigarettatárca pontosan tudta, hogy ő, egyedül ő lehelte a végszót Miczi művésznő piciny fülkagylója felé.
– Kérem, – ismételte a Cigarettatárca – egészen más dolog színházba nagyérdemű közönségként menni és más játszani.
– Hah! Mintha maga játszott volna! – epéskedett a Bross.
– Játsztam is kérem! Játsztam is! Több darabban is játsztam. Shakespeare darabokban is! – tette hozzá a nagyobb meggyőzés kedvéért.
– A Shakespeare darabokban nem szerepelnek cigarettatárcák! – jegyezte meg a Bross, s nagy elégtételt érzett, hogy ily jártas a színházművészet klasszikusaiban.
Bár igaz, ami igaz, amikor még színházba járt, nem volt ilyen lelkes. Ki nem állhatta, hogy az idő nagy részét egy sötét, zsúfolt teremben kell töltenie, ahol nem jutott érvényre az ő szépsége. Bezzeg a szüneteket szerette. A fényesen kivilágított előcsarnokot, s a büfét, ahol a sok-sok kristálycsillár mind-mind megcsillant benne, s a strasszok valódi ékkőként ragyogtak a fényben. Óh, boldog idők!
– Attól függ – riasztotta fel a Cigarettatárca hangja a merengésből.
– Mitől? – kérdezte a Bross, mert szégyellte bevallani, de egy kicsit elvesztette a beszélgetés fonalát.
– Természetesen a rendezőtől – mondta a Cigarettatárca, alaposan megnyomva a rendező szót. – Attól, hogy milyen felfogásban játsszák a darabot. Meg attól is, – tette hozzá némi gondolkodás után – hogy erős dohányos-e a színművész. Mert ha igen, előfordul, hogy elrejt a jelmeze zsebében, és akkor lám, máris színpadon vagyok.
– De ez nem igazi! Akkor nem látszik! – mondta a Bross, aki ezt az egy szempontot ismerte, látszani minden áron.
– Na és? A súgó sem látszik, mégis ott van a színpadon, igaz, a díszletek takarásában vagy a súgólyukban, de nélküle meg sem lehetne tartani az előadást.
– Színpadon lenni és nem látszani?! – csapta össze a csatját a Bross. – Életemben nem hallottam még ekkora sületlenséget.
– Mert Nagysád még csak nem is konyít a színházhoz! A színház… A színház nemcsak a színpadot jelenti. A színház, az illat. Megfigyelte már, hogy a színházaknak saját illatuk van, miként a könyvtáraknak is.
A Bross megpróbált értelmes képet vágni, bár még sohasem volt könyvtárban. A Cigarettatárca folytatta.
– Ez az illat, semmi mással nem téveszthető össze. Ott van a szűk, színpad mögötti folyosókon, az öltözőkben, a fodrászatban, a varrodában, a jelmezraktárban, a kelléktárban és a színészek társalgójában. És persze ott van a színpadon. Sőt a nézőtéren is, míg meg nem telik, és el nem nyomja a közönség illata. De a korán érkezők, érezhetik, s magukba szívhatják ezt a furcsa kevercsét az arcfestékek, hajsütővasak, poros díszletek, lámpák szagának és persze a cigarettafüstnek. Külön-külön nincs jelentősége a szagoknak, de így együtt a színházat jelentik. Miként a túlvilágított, tükrös asztalokkal zsúfolt öltözők. Az égett papír és haj illatú, festék, masztix és parfümszagtól terhes öltözők. A szétdobált cipőkkel és csipkefodros alsóneműkkel borított öltözők. A szerelmi titkokat tudó öltözők. A színház, az érzés. Nem egyszerű, hétköznap értelemben vett érzés, hanem valami… valami…
– Ha már itt tartunk, igazán pletykálhatna egy kicsit – vetette közbe a Bross, aki odavolt a színházi pletykákért.
– Nem pletykálok! – sértődött meg a Cigarettatárca, aki épp költői magasságokba akart emelkedni, de a Bross közbeszólása meggátolta ebben. – Pletykálhatnék, de nem pletykálok! – fokozta a büntetés mértékét a cigarettatárca. – Pedig Istenem, de sok kalandot átéltem – merengett el az emlékei felett.
A Bross egy kicsit csöndben maradt, bár ez nagyon nagy erőfeszítésébe került. Abban bízott, hogy mégiscsak hall valami izgalmakban bővelkedő regényes történetet.
– Ön kinek a tulajdonát képezte? – kérdezte végül, elunva a hallgatást.
– Hídvéghy művész úrét. Ő egy baráti gesztusként felejtett magánál, amikor Késmárky Tasziló gróf úrfi megkínálta velem a Lóversenypályán. Hídvéghy átvett engem a cigarettával együtt, s a míg válogatott az egyiptomiak között, egyszer csak a gróf felordított, hogy: Győzelem! És otthagyva engem és Hídvéghyt, elrohant a pénztárhoz, hogy felvegye a nyereményét. Én meg szépen Hídvéghynél felejtődtem. Amit csöppet sem bántam, mert, hogy őszinte legyek, utáltam lóversenyre járni. Nem bírtam az istállószagot.
A Bross együtt érzően fintorgatta a foglalatait, pedig soha életében még csak a közelében sem járt egyetlen istállónak sem, úgyhogy fogalma sem volt róla, milyen illata lehet egy lóistállónak.
– Hídvéghy bezzeg vigyázott rám, mint a szeme fényére. Teleordította az egész színházat, hogy milyen szép ajándékot kapott a gróftól, tehetsége méltatásául. A többiek majd megpukkadtak az irigységtől. Az igazgatót még a finom, kézzel sodrott egyiptomi cigarettákból is megkínálta. Na meg Miczi művésznőt, aki ugyan nem volt erős dohányos, csak hébe-korba gyújtott rá hosszú szipkájában egy szál cigarettára, azt is inkább a mozdulat, mintsem a füst élvezetének a kedvéért. Most is affektálva csippentette meg a dohányrudacskát, és érzéki mozdulattal dugta a szipka végébe, félig lesütött pillái alól rebegve köszönetet a gyufa fellobbanó lángjáért, amit Hídvéghy és az igazgató egyszerre nyújtott felé. Hídvéghy innen kezdve heteken át felvágott velem. Még előleget is bátorkodott kérni az igazgatótól, s kapott is, hogyne kapott volna, most, hogy a gróf barátjának mondhatta magát.
– Ezt nevezik talmi csillogásnak – vette közbe a Bross.
– Maga beszél, a hamis köveivel? – torkolta le a Cigarettatárca. – Végül is egy grófi tulajdont képező ezüst cigarettatárca az azért valami! És ezt még Miczi művésznő is méltányolta. Olyannyira, hogy szemet vetett rám. Addig, addig súgott-búgott Hídvéghynek, hogy így édes Hídvéghy, meg úgy édes Hídvéghy, míg végül kikunyerált magának jegyajándékként. Mert hát Miczi művésznő kezére pályázni több, különböző társadalmi szerepet betöltő úr fő foglalatossága volt. Miczi művésznő azonban válogatott. Nagyon nehezen szánta el magát a döntésre. Pontosan tudta, hogy színpadi karrierje szempontjából sokkal előnyösebb a kisasszony státusz, akiért férfiak hada epekedik. Meg aztán, különben sem akaródzott neki férjhez menni. A Színház volt az ő igazi szerelme. De azért kedvelte a Hídvéghy művész urat is. Annyira legalábbis, hogy engem elfogadjon jegyajándékul.
– Na és? – türelmetlenkedett a Bross, feledve az előbbi, strasszaira vonatkozó sértést. – Milyen volt az esküvő?
– Milyen esküvő? – csodálkozott a Cigarettatárca.
– Hát, nem azt mondta, hogy maga volt a jegyajándék? – értetlenkedett a Bross.
– De. De esküvőről szó sem volt. Mondtam már, Miczi művésznőnek esze ágában sem volt férjhez menni. Ő csak engem akart, ami értékeim ismeretében teljesen érthető.
A Cigarettatárca itt pattintott egyet a fedelével, hogy alátámassza a mondókáját.
– Miután megkapott, – folytatta – Hídvéghy művész úr fokozatosan veszített a vonzerejéből, míg Miczi művésznő népszerűsége napról napra nőtt.
– Magának köszönhetően! – gúnyolódott a Bross.
– Nemcsak nekem. Miczi művésznő éppen akkor volt a csúcson. Minden darabban ő játszta a női főszerepet, és milyen sikerrel! Milyen sikerrel!
– Milyen sikerrel? – okvetetlenkedetett a Bross.
– Oh! Hát óriásival, természetesen. Véget nem érő ovációval fogadta őt a közönség, amint színpadra lépett, és szűnni nem akaró taps köszöntötte valahányszor csak kijött meghajolni. És a rajongók… Rajongók hada várta őt a művészbejárónál, és virágcsokrokkal halmozták el.
– És Hídvéghy művész úr? – érdeklődött a Bross.
– Őt a gutaütés kerülgette, valahányszor egy új hódolót látott legyeskedni Miczi művésznő körül. És mondhatom, volt min bosszankodnia bőven. Pedig az igazság az volt, hogy Miczi művésznő nem szeretett senkit. Senkit a világon! Ő maga mondta Mariskának, az öltöztetőnőjének és bizalmasának, hogy a szíve olyan üres, mint én, és bizonyságul felpattintotta a fedelemet, hogy Mariska tényleg lássa, milyen üres vagyok, mert akkor éppen egy szál nem sok, annyi cigaretta sem volt bennem. Mariska rám meredt, azaz a nyitott gyomromra, és azt mondta Miczi művésznőnek, hogy rögtön hoz pár szál cigarettát. De Miczi művésznő csak legyintett, hogy mindegy, mert az ő üres lelke, már semmire sem vágyik, csak a halálra, mely enyhet ad szenvedéseire, de aztán hozzátette, hogy Mariska az igazgató úrtól kérjen cigarettát, mert csak annak van egyiptomi, és ő a törököt nem bírja, mert az erős neki, a magyarnak meg a szagát sem viseli el. Nem tudom mit mondhatott Mariska az igazgató úrnak, de tény, hogy egész kipirultan érkezett meg, Mariskát félretolva rontott be az ajtón, amit be is csapott Mariska orra előtt. Vigasztalni kezdte Miczi művésznőt, hogy nincs semmi baj, paskolgatta a kezét, és ő maga töltött tele engem finom, egyiptomi cigarettákkal, miközben elmesélte Miczi művésznőnek, hogy már készül az új darab, amelyben a zeneszerző egyenesen neki írja a főszerepet. Ettől Miczi művésznő egy kicsit jobb kedvre derült, és azt mondta Mariskának, mikor elment az igazgató, hogy nem is baj, hiszen neki úgyis csak egy szerelme van, a színház. De aztán nemsokára lett neki még egy szerelme, méghozzá a zeneszerző, aki egyenesen neki írta a főszerepet. És Miczi művésznő úgy beleszerelmesedett ebbe az ő zeneszerzőjébe, hogy nekiadott ajándékba. Igaz nem cigarettát töltött a hasamba, hanem egy illatos szerelmes levélkét, melyben tudósítja a zeneszerzőt arról, hogy nekiajándékoz. De a zeneszerző, bár elfogadott engem, egy csöppet sem volt meghatva, és azt mondta Mariskának, Miczi művésznő öltöztetőnőjének és bizalmasának, hogy Miczi művésznő jobban tenné, ha kevésbé lenne szerelmes, mert akkor talán nem énekelné olyan hamisan az ő gyönyörű áriáját.
– Nahát! Micsoda faragatlan tuskó! – háborodott fel a Bross.
– Miczi művésznő tényleg nagyon hamis volt – folytatta a Cigarettatárca. – Az igazat megvallva, sosem volt valami nagy hangja szegénykének, és a zeneszerző csak azért írta neki a főszerepet, mert ő volt a színház üdvöskéje, és azt remélte, így sikerre viheti a darabját.
– És siker lett?
– Siker. Miczi művésznő hamis volt ugyan, ahogy szokott, de ettől függetlenül nagy siker volt. Mindenki nagyon elégedett volt, a zeneszerzőt kivéve, aki bement premier után Miczi művésznő öltözőjébe, és azt ordibálta, hogy Miczi művésznő tönkretette a darabját, és hogy jobban járt volna, ha elköt egy tehenet az istállóból, és azzal énekelteti el a szerepet, mert valószínűleg az is tisztábban énekelte volna. Erre persze kitört a botrány. Miczi művésznő mindenféle illatszeres tégelyeket vagdosott a falhoz. A zeneszerzőt szerette volna eltalálni, csak az mindig elugrott, és azt követelte, hogy azonnal adjon engem vissza, mert méltatlan lenne, ha egy olyan ember tulajdonát képezném, aki zeneszerző létére oly mértékű halláskárosodásban szenved, hogy nem képes megkülönböztetni a tiszta hangokat a hamistól, arról nem is beszélve, hogy miután eddig kizárólag tehenek énekelték az áriáit, fogalma sincs róla, hogyan kell egy színházban viselkedni. A zeneszerző erre azt válaszolta, hogy fájdalom, nincs módjában engem visszaadni, mert elkártyázott, azzal magára hagyta Miczi művésznőt, amit jól is tett, mert így az ajtóhoz vágódott a hatalmas, rózsákkal telt váza, az ő feje helyett.
– És önt tényleg elkártyázta? – tudakolta a Bross.
– Oh, nem. Én egész idő alatt ott lapultam a zsebében, és végigélvezhettem ezt a remek jelenetet.
– Magát az ilyesmi szórakoztatja? – méltatlankodott a Bross.
– Hát, persze. Színházban az ilyesmit nem kell véresen komolyan venni.
– És mi lett a színdarabbal? – pislogott a Bross.
– Mi lett volna? – csodálkozott a Cigarettatárca. – Semmi. Folytatódott annak rendje-módja szerint. Harminc előadást ért meg. Persze Miczi művésznő és a zeneszerző nem beszéltek egymással, és arra is gondosan ügyeltek, hogy ne kelljen egy légtérben lélegezniük, úgyhogy, ha az egyikük megjelent valahol és meglátta, hogy a másik is ott van, sürgősen távozott.
– És ön? Önnel mi lett? – kérdezte némi hallgatás után a Bross.
– Én egy kis varróleányhoz kerültem, akit szívből szeretett a zeneszerző, s akinek azért adott, hogy nyomorát enyhítendő, adjon el jó pénzért az ékszerésznek, de a varróleány nem vált meg tőlem. Megőrzött emléknek, a fehérneműi között dugdosott, még a háború alatt sem vált meg tőlem. Azt mondta, nem nélkülözhet annyira, hogy ezt a kedves szerelmi zálogot eladja. Pedig hol volt már akkor a zeneszerző! A varróleányt elvette feleségül egy szabósegéd. Aztán megözvegyült, de engem ereklyeként őrzött élete végéig.
A Brossnak elhomályosította a strasszait a meghatottság. Már épp mondani akart valamit, amikor kinyílt a fiók.
– Egy zeneszerző barátomnak szeretnék valami kedves premierajándékot venni, olyat, ami illik a darab témájához – mondtam a Boltosnak.
– Mégis mire gondol? – bökdöste a Boltos ujjbegyével egyenként a kacatokat.
– Hát, nem is tudom… – tétováztam.
Aztán észrevettem a Cigarettatárcát.
– Oh, ez pont jó lesz! A darabban úgyis többször szerepel egy cigarettatárca.
– Na látja? – kattantotta össze a fedelét a Cigarettatárca, a Brossra hunyorítva. – Egy igazi színházi karrier soha nem ér véget!
(részlet Pálfalvi Dorottya RÉGESRÉGI RÉGISÉGEK című novelláskötetéből)
emtévé
