A Nap sugarai fénynyalábokban zuhantak át a lombokon. Széles kévékben értek földet, szétterülve az. Mire odaértem a Hős már hanyatt feküdt, zöld páncéljában. Négy katona rohant rá egyszerre. Megragadták kezét-lábát, és igyekeztek újra és újra földre kényszeríteni. A Hős, termetét tekintve nagyobb volt ellenfeleinél, de tehetetlen a túlerővel szemben. Felemelte fejét és szembenézett támadóival. Halkan fohászkodott magában és fölemelkedett.
– Gyertek! – harsant a parancs, és még el sem halt a katona hangja a levegőben, máris ott termett két újabb vitéz, hogy a többiek segítségére legyen.
Nekigyürkőztek újra, hogy ledöntsék az óriási erővel bíró harcost.
Váll, vállnak feszült, izom az izomnak, s erejük megfeszítve küzdöttek az ellenfelek Koppantak a karok, portócsát kavartak a lábak. Csendben zajlott a viadal. Keserves, néma csendben. Élet-halál harc folyt előttem.
A Hős egyre pilledt, lassultak a mozdulatai, s ellenállása is egyre tétovább, reményvesztettebb lett.
– Rajta! – suttogtam. – Próbáld meg újra!
De nem próbálta. Karját csüggedten letette, feladva mindent, életét, reményét, csatáját. Hát ennyi volt.
S a diadalmas, örömtől részegült ellen, vállára vette tetemét, s győzelme feletti örömében hurcolta várába.
Megrendülten néztem utánuk. Még borzongatott a küzdelem heve, magam előtt láttam az erőlködést, az egymásnak feszülő izmokat. Csata volt a javából!
Még akkor is, ha egy zöld színű döglegyecskét győzött le fél tucat hangya.
emtévé
