szobám délnyugati fala nem vagyok méltó
hogy szüntelen ámulattal nézz rám vagyok
porszem szálldogálgatok a léghuzatban
fölkap elenged magányom piramisában
erősen kapaszkodom a kávésbögre fülébe
nehogy elragadjanak az álmok
ma éjjel letelik a negyvenedik nap
a sötétség csillagokat tetovál az égre
fészkükké formálnak az imádságok
hátamon az alázat púpjával szót értek
az emberekkel de ha tovább is így romlik
a világ nem lesz akinek elhihetném a szavát
arra esküszöm hogy sosem maradok
csendben ha mások megaláztatását látom
fények rézsútjába hajlik vakon
süketen a város utcáit ezüst mázba
mártja a hold ha villanyt gyújtok
megzavarodnak a dimenziók
lekapcsolom a lámpát szemem szűkre
szabja a szemlélődés határát meghúzom
a szárítókötelet a kényelmetlen cipők
harangját oldozz fel bűneim alól szobám
délnyugati fala búcsújárásra jönnek
a szavak kicsinyke pátoszt engedek nekik
emtévé
