Igen, jelentjük.
Mert jelenteni mostanában divatos és módfelett ildomos is lett. Pláne, hogy nekünk – jelentem – van mit jelentenünk innét a konyháról.
Tehát, minden erőnket és bátorságunkat összeszedegetve, üvöltve és sírva jelentjük mindenkinek, aki érzékeny lelkületű és jóérzésű, vagy éppen kínzó információ hiányban szenved, mindazoknak akik kíváncsiak és szabadon halló füllel rendelkeznek, jelentjük, innét a picéből, hol a konyhák, és a háborgó lelkű de békeszerető szakácsok tengődnek.
Jelentjük elfogyott a levegőnk!
Na persze nem úgy, mint a külföldön döglődő szakma, silány, semmivel sem törődő, mindent kizsákmányoló képviselői gondolják.
Nem úgy!
Nem a szakmaiság, friss, havas hegyek ormán kelő levegője fogyott el köröttünk. És nem is az élelmi anyagok és az elkészült ételek felé áradó alázatnak, vagy a szó igazi értelmébe vett, emberi alázat, megnyugtató, mindent átjáró, tiszta lehelete fogyott el környékünkön. Nem. Jelentem erről szó sem lehet és ez teljesen impertinens is lenne. Nálunk, a fizikális értelemben vett, mindenféle emberi fogyasztásra alkalmas élet levegője tűnt el, teljesen nyomtalanul.
Pedig kerestük, ám égre-földre!
Sőt még az asztalok alatt is.
Jelentem kerestük, a szárazárú raktár minden polcán, a mélyhűtők, töprengőn üres mélyén, felforgattuk a sütők összes rejtett zugát is érette. De sehol sem leltük nyomára. Jelentjük, lehet, hogy végképp elveszett, vagy elhagyta, e kietlen tájékot. Hiába is tátogtunk és csapkodtunk a konyharuhánkkal és lelki farkunkkal, akár a partra vetett, pikkelyét vesztett halak, a levegőt nem leltük sehol.
Az a levegő fogyott el körülünk, ami az emberi létezés alapeleme.
És nem utolsó sorban egyik feltétele. Ez tudományosan, a Földet körülvevő gázok alapelegyeként van definiálva a lexikonokban, és nagyobb részben nitrogént, kisebb részben oxigént, nyomokban argont, no meg nemesgázokat tartalmazó, színtelen szagtalan légneműként közismert. De úgy látszik, eltűnt nyomtalanul. Elveszett és a kiadott kőrözések ellenére, sehol sem találjuk.
Persze, nem csak az élő szervezeteket, például az oly sokszor elfelejtett és lesajnált szakácsokat, érintette ez, a lényegtelenségében oly apró, de lényeges kérdés.
A tűzhelyek élő tüzei és a falakon, haldoklón éledő feketepenész apró spórái is a hiányától szenvedtek.
Rajtunk, a humán résztvevőkön kívül, a borsó leves, a tormás majonéz, a padlizsánsaláta és a tonhalkonzerv is elsápadt és zihálva szenvedett, majd ájulást tettetve a sarokba kucorodtak, elcsigázva.
A konyhai elszívó, mélán és unottan ásítozott a plafonon.
Nehéz semmittevéssel, magára kényszerítve a közönyt, csak álldogált csendben, és mindent feladva hallgatott, miközben – hozzá hűséges elvtársa, kivel oly sok harcot vívott meg közösen -, a mindent működtető motor, szótlanul haldokolt, sajnálatos módon be és megszorult helyzetében.
A konyhából jelentjük.
A méz és az édes gyömbér, a polcokon, fuldokoltak. a falra tessék-lássék felhányt csempék, velük együtt fulladoztak a helyükön, marón káros vizet könnyezve a füstös, élettelenül terjengő, levegő szerű masszában.
És igen, jelentjük.
Jelentjük, hogy még élünk és bárki, bármit terjeszt is rólunk, alkalmazkodtunk a megszokhatatlan körülményekhez.
Jelentjük, hogy épp kitanuljuk az oxigén nélkül létezés minden csínját-bínját.
És jelentjük, hogy egy szomorún borongós, havas januári délelőtt, megjelentek a szerelők is, hosszú, viszontagságos útjuk után.
Jelentjük, megérkeztek.
Megérkeztek és sajnálkoztak, miközben köhögve és izzadva, olykor szitkozódva lélegezték be, a konyha élettelen kipárolgását.
Sajnálkoztak, majd fejüket ide-oda csóválva megállapították a kézenfekvő tünetet, mégpedig, hogy a szagelszívó berendezés, élete hajnalán, hosszú, és keserves kínok közti szenvedés után – melyet mi álltunk ki halálhörgései közepette a légtelenségben -, a helyszínen kilehelte páráját.
Lesütött, könnyes, izzadó szemekkel adták meg neki a végtisztességet és lélekben összetörve gyászolták úgy, akár ha saját halottjuk lett volna.
Jelentem, mi is gyászoltunk.
Gyászoltuk a kínok közt kimúlt elszívó motort és már előre gyászoltuk a szerelők nagyobb hányadát, akik majd nem élik túl, a konyha idegenül mérgező, de érdekes légkörét. Azután, sajnálkozásuk delén, szerszámaikkal együtt, bánatosan tűntek el a ködös folyosó, semmibe vesző homályában.
Távolodó léptük zaján keresztül, még hallottuk halk szavaikat, ahogy egymás között megbeszélték, hogy még egy napot talán kibírnak, ezek a szerencsétlenek – akik mi volnánk…
Jelentjük.
Hiú reményekkel telve vártuk őket, másnap és harmadnap és negyednap, és ötödnap, és hosszú semmibe vesző heteken át, miközben, önnön magunkat támogatva, tartottuk a lelket egymásban.
És újra jelentjük, hiszen ez manapság módfelett ildomos.
Jelentjük, hogy a konyhába beköszöntött, a Kongó vidékére, oly annyira jellemző, súlyos párákkal terhes, esős évszak.
A falakon, a feketepenész, egy hibbant hadseregre jellemző bekerítő hadjáratba fogott, a megmaradt, ép, fehérre festett falfelületek, totális megsemmisítése érdekében.
És jelentjük, bármilyen hihetetlen is, a konyhán kívül, megérkezett a tavasz.
Bár erről, mi csupán hallomásból és impressziókon keresztül értesültünk, mert addigra a konyha örök foglyai lettünk.
És igen, jelentjük azt is, hogy azóta majd minden nap, szelíd megnyugtatásul megkapjuk a külvilágban élők felől, hogy már csak egy napot kellene kibírnunk valahogy.
Jelentjük.
Igen jelentjük, hiszen mást nem is tehetünk.
Jelentjük, hogy kisebb veszteségek ellenére élünk és teremtünk, és termelünk.
Továbbá, azt is jelentjük, hogy légzőszervünk, kisebb genetikai átalakuláson ment keresztül. Így a mérgező, párákkal telt elegyből, módosult légzőszervünkön keresztül bármikor, az emberi élet előfeltételét jelentő és az élethez oly nélkülözhetetlen oxigént, ki tudjuk már nyerni.
Már csak egy nap.
Még egy pici kis türelmet…
Ezt haljuk még olykor, a ködbevesző folyosó és az iroda irányából.
Halljuk az igézőn ígérőn csábító hangokat, de már ez sem lényeges…
És jelentjük…
Nagy néha, ha a konyha ködén keresztül felismerjük egymást, mikor útjaink a végetlenben kereszteződnek a haldokló tűzhelyek előtt, szemünkben cinkos mosollyal pillantunk egymásra és halkan megjegyezzük: ma is nehéz és hosszú napunk lesz…
Ma is…
Ma is…
Ma is…
emtévé
