Védtelennek, semminek és végtelenül kicsinek éreztem magam.
A súlyos hegyek és erdők rám nehezedtek. Apró ponttá zsugorodtam és beleolvadtam a monumentális táj által keltett örvénybe, ugyanúgy, ahogy Andalúzia sárgán hullámzó, forró síkságaiban is tettem, az előző hetekben.
Pillanatokra megszűnt bennem minden gondolat.
Csak voltam.
Úgy, ahogy a sziklák, a rétek és a fák vannak.
Valahol fenn az égen, önmagamon kívül, madárként repült a tudatom, otthagyva testemet a meredek hegyoldalban fáradtan szemlélődve.
Pillantásomat az égen, szelek repítették. Beláttam fentről a buján zöldellő hegyeket és folyóktól szabdalt völgyeket, egészen le, a halálpart sziklákkal teleszórt vonaláig. Oda, ahol mögötte már csak az óceán végtelen, kékesen szürkéllő víztükre volt látható.
Hosszú percek múltával, csak lassan tudtam visszatérni otthagyott, gazdátlanul árválkodó testembe.
Kezemet görcs feszítette a túrabotomra, ahogy a forró határkőnek vetett háttal, zsibbadtan magamhoz tértem.
Éreztem, ha most nem indulok útnak a csúcs felé, nem lesz többé erőm az est leszállta előtt, hogy feljussak…
kép Edit Álomvilága
emtévé
