A leányka nézte a kezeket. Volt körülötte bőven mindenféle. Anyja puha, de erős keze, ami megsimogatta mikor lázasan feküdt a hűvösön, és ami sulyomlisztből gyúrt lepényt tett a forró kőlapra. A fiúk zömök ujjú kapkodós keze, amivel a felnőttek munkáit próbálták utánozni. Apja kemény barna keze, ami elbírt mindent, épített, ölt, óvott, ha kell. Nagyapja keze, ami bár már alig mozgott, de font, faragott és csodaként állta a tűz forróságát.
Késő tavaszi nap volt. Üde meleg volt mindenhol, bár a mélyebb vizek délben még megborzongatták, aki belement. A leányka maszatos pendelyében kimászott a kunyhóból. A férfiak már nem voltak itt, elmentek a nádba, a rétre dolguk után. Csak nagyapó ült a napon és egy hálót javított. Az asszonyok főztek, közben forgatták a halszárítón a halakat. Egy nagyobb lány a legyeket, darazsakat hajtotta, mert a még puha hús odavonzotta őket. Anyja a tűz mellett térdelt és piszkálgatta. Látszott rajta a fáradság, mert az este beteg testvére mellett virrasztott. A leányka leszaladt a vízig, megmosta arcát, majd gyönyörködött a tanyát ölelő rét tavaszi sárga virágszőnyegében. Gondolt egyet és kiszaladt a még nedves fűre. Leguggolva szedni kezdte a pitypang virágait. Mikor lett egy nagy marékkal, – neki egy öl volt – odaszaladt nagyapja mellé és leült. Az öreg rámosolygott, nézte, ahogy a kicsi ügyetlenkedve fonni kezdte a virágokat. Nem lett szép fonás, kicsit meg is kókadt mire elkészült. Háta mögé rejtve odatáncikált anyjához és mikor az lehajolt hozzá, fejére tette a koszorút. Az fejnyúlt a sárga virágok közé, majd szorosan magához ölelte gyermekét és könnyes szemmel csókolgatta. Aztán letette, tréfás-büszkén kihúzta magát és tanítgatni kezdte neki a lepény nyújtás asszonyi dolgát.
A fiú nézte a kezeket. Volt körülötte bőven mindenféle. Húga dundi ujjacskái, mik lépes méztől ragadtak. Anyja gondos, tiszta keze, ami az étket csomagolta a férfiaknak és már neki is. Apja mindent tudó keze, amit ha néha meg kellett fognia, olyan erők érzett, ami felzsongatta vérét. Nagyanyja görbülő, ráncos keze, ami a mellényére hímezte a kanyargós virágokat, mit a rétszéli lányok is megbámulnak. És néha csodálkozva nézett saját, maszatos kezére. Ezek is tudják majd mindezt?
Még sötét éjszaka volt, mikor apja felrázta. Szó nélkül mentek a csónakokhoz, ahol már öt férfi várta őket. Kieveztek a Nyíri homokig. Ott az apja odaszólt neki – Ügyelj a csónakokra – ebből jól tudta, hogy ő most itt marad, mert a férfiak valami csendes dolog után járnak a homokon. Kissé bántotta, de nem szólt, még nézni sem mert nagyon. Mikor a Nap kibukkant a szilágyi dombok hátán, már igen unta magát. Elővette kését és valami dolog után nézett. Ahogy a parton tekergett, egyszer csak mosoly szaladt a szájára. Gyorsan levágott egy halom vörös fűzvesszőt és fonni kezdte. Hamar egész takaros rácsát kanyarított. Bár még soha nem készített, látta eleget és a keze tette, amit kellett. A csónakban volt némi kötél, így hamar összeállt a rákfogó készség. A sekély iszapban keresett egy nagy kagylót, széttörte és a belsejét beletűzte a rácsa közepébe. Majd szépen leengedte a csónak végén a mély vízbe. Előszedte a kicsit rozsdás úti bográcsot, megsikálta a fák alatt szedett zsurlóval. A favederből kikotorta a taplót, majd annak parazsából egy gyékény pólinka maradékán tüzet fújt. Megmerítette a bográcsot és ágast rittyentett alá. Aztán várt. Kis idő múlva felhúzta a rácsát. Rendesen volt benne rák, de még csík is, bár az kisiklott a vesszők között. Ötöt merített, mire egész sereg ollós mászkált a csónakban. A víz felfőtt és szép sorjában beledobálta őket. Mikor bársony pirosra főttek, kikaparta egy bottal és a kendővel letakarta. Delelt a Nap, mikor a férfiak megjöttek. Csendben, ahogy mentek, de arcukon látszott, hogy igen megelégedettek a dolgukkal. A fiú csak úgy félvállról odamutatott a rákokra. Amazok összenéztek, és leültek falatozni. Apja vette ki az elsőt. Erős ujjaival megtörte a rák páncélját, majd hangos, jóízű cuppantással kiszítta a puha fehér húst. Ránézett a rácsára, a tűzre, majd elmosolyodott. – Derék – mondta. A fiú pedig érezte, ahogy valami mérhetetlen ősi erő árad a kezeibe. De csak ennyit mondott. Ahogy illik.
A férfi nézte a kezeket. Volt körülötte bőven mindenféle. Leánya apró törékeny keze, amivel az anyja szoknyáját szorítja, mikor látja apja távozását. Felesége dolgos, szerető keze, amiért mindenét odaadná. Fia követelőző keze, ami mindent akar, de még félteni kell. Az öregek tisztes keze, amik őt tanították az életre.
A pákásznak nem kell sok minden az élethez. Ügyes kezű, szívós népség, aki ellátja magát. A férfi meg éppenséggel a javából való volt. Tudta mindenki, tudta ő is. Ezért büszkeségből, vagy valami más okból szerzett magának egy bivalyt. Az ilyen jószágnak a rétségben nem sok a haszna, de a párja igen értett a sajtkészítéshez és a bivalytej jó sajtot ad. Meg aztán sok baj nincs vele, szereti a vizet, legel bármit, nem fél a farkastól sem. Ez a bivaly lett névadója is, mert a népek róla kezdték el Bihalosnak hívni. Büszke volt rá. Meg is szerették a jámbor jószágot, ami néha segített kihúzni valamit a sárból, játszottak rajta a gyereket, riasztott, ha valami fene járt a nádban, de leginkább csak feküdt a tanya közelében egy pocsolyában. Egy őszi esőzés után, mikor a vizek meghíztak, a férfi kiment a homokra a bivallyal. Még nyáron rendezett a Fényi erdőből pár gerendát, amiből nagy erős kunyhót akart felhúzni. A gerendákat a csónak nem bírja, úsztatni meg a lápon nem lehet. Erre pont jó a bivaly. Összekötötte a vaskos tölgyeket és a bivaly nyakába akasztotta a kötél másik végét. Erős görcsöt kötött, nehogy megszaladjon. Aztán rávert a bivaly tomporára és elindultak. A nagy fekete jószágnak nem volt nehéz a fa, de a férfi néha azért megfogta a kötelet és segített. Többször megpihentek, délutánra érték el a mélyest, ahol már könnyebb lesz a dolguk. A víz a szájáig ért a bivalynak, néha beleivott. Egyszer csak egy nagy csobbanással eltűnt, csak szürke híg iszap és kénes bűz szállt fel a buborékok közül. A férfi elkapta a kötelet és húzni kezdte. Feltűnt az állat sáros feje, nagy ijedt szemével. – Gyere te! – kiáltotta a férfi, de a fej ismét eltűnt. Rátekerte a karjára a kötelet, bár az erősen vágta bőrét, és húzta. Előbb a két orrluk búj elő, hatalmasat fújva, majd az egész fej. Összenéztek. A férfi húzta és látta a fej mozgásából, hogy a jószág igen küzd alul. Nem engedte. A kötél már kivérezte karját. Valami reccsent is a kezébe, de húzta. A bivaly taposta a sarat, de nem sok sikerrel. Lassan egyre lentebb süllyedt. A férfi előtt fura képek jelentek meg. Nem hitt ő soha semmi féle istenben. Neki csak két istene volt, ami ott volt mindenhol ahová nyúlt. Ott volt felesége arcán, ott volt tarisznyájában, a padmalyokba, a varsákban, és most a kötélen! Mindenhol. A két keze! Ordított egyet – Az én családom nem fullad sárba! – és egy irgalmatlan rántással előrébb húzta társát. Annak egyik lába foghatott valami gyökeret, mert lassú rugaszkodásokkal kintebb-kintebb ért. Aztán egy utolsó kiáltás, egy utolsó rúgás, és a bivaly csatakosan, fáradtan, de kint volt. Bőgött egy keserveset, és megrázta magát, büdös sárral borítva az amúgyis elázott férfit. Az a meglepetéstől hanyatt esett a csúszós sáson. Felnézett a bivalyra – Hej, de nagy barom vagy te! – mondta, majd egy jóízűt nevetett azon, hogy mekkora igazságot is mondott.
Az öreg nézte a kezeket. Volt körülötte bőven mindenféle. Unokája pici keze, mit, alig mert megfogni, nehogy összetörje. A fiatalok keze, ami mindig eszébe juttatja azt a barna lányt a Csanálosi piacon. Fia kemény keze, ami átvette tőle a családot, a tanyát, a szigetet. Apja keze, ami az övénél is vénebb, amiben már nem sok élet van, amit mégis megcsókolna minden nap, hálául azért a sok kézért, amit életében megismerhetett.
Eljött a rekesztés ideje. A férfiak nádból, sásból kerítést építettek a vízbe, hogy tereljék a halakat a tiszta réten kihúzott hálókba. A munka késett kissé, mert kemény esők jöttek. Már négy napja esik. A férfiak dühösek. Ha nagyot nő a víz, elmarad a rekesztés. Az asszonyok igen finomakat igyekeznek főzni, azzal nyugtatva a haragot. De reggelre elállt. Még a Nap is kisütött. A férfiak eleveztek megnézni a rétet. Az öreg már nem járt ilyen dolgokba. Javítgatta a kasokat, evezőt faragott, volt más mit elláthatott. Délután a fia mérgesen dobta le az evezőt a tanya mellé. –Veszett víz van! Három dobásnyit nőtt a rét. – Ez annyit tett, hogy kevés a háló. Vagy rekesztenek itt is, vagy elszökik a hal. Pedig reggel indulás lett volna. Az öreg csak felnyúlt a szelemenhez és kivett egy nádvágót. Odanyújtotta fiának. – Eredjetek, és amit tudtok… – az morgott valamit, de ment. Az öreg gondolkodott. Jó, ha egy dobásnyit el tudnak keríteni reggelig. Mászkált fel-alá, valahol tudta, hogy van megoldás. Aztán elindult a régiház felé. Ezt most olyan szerszámosnak használták. Eltűnt az avas kunyhóban, majd némi zörgés-csörgés után egy nagy öl hálóval bukkant fel. Vén, szakadt háló volt, tele mindenfélével. Egy áradás vitte el, s bár megfogták, megjavítani már nem volt kedvük. Az öreg odaszólt nagyobbik unokájának – Jer csak, húzzuk ki mennyit ér? – Igen meglepődött, mikor kijött vagy másfél dobásnyi. A fiú karókat vágott és a kisgáton kihúzták, majd kiszedték a beleszáradt gezemicét. Aztán feltekerték és bevitték a tűz mellé. Az öreg előhozta a hálójavító készséget és nekiállt. Igen nehezen indultak az ujjai. De régen nem csinált ilyet. De azért lassan belejött. Menye hozott neki mézsört, meg pár lepényt sült hallal. Az öreg dolgozott. Lassan besötétedett. Folytatta a tűz mellett. Egy idő után már nem is nézte mit csinál. A keze tette, amit éppen kívánt a háló. Ő merengett közben, beszélgetett a fiatalokkal, akik csodálva nézték ujjait, amik szinte mozgás nélkül dolgoztak. Hajnalra kész lett. Éppen a ház oldalához támasztotta a feltekert hálót, mikor a férfiak megjöttek. A fia leült a tűz maradékához, felnézett rá és legyintve mondta – Kemény híja van – Az öreg mosolyogva kérdezte – Tán van másfél dobás? – A férfi felállt –Annyi – Az öreg odahozta a hálót, a nyelet a fia kezébe adta és széttárta kezeit. Az leborította a hálórudat, megölelte apját – Akkor megyek aludni –
A vénember emlékezett a kezekre. Volt körülötte bőven mindenféle. Emlékezett apja hatalmas, bölcs, vad kezére, ami elfoglalta egykor ezt a kis szigetet. Felesége kedves meleg kezére, amit még holtában is szorított, mikor a halotti csónakba tették. Barátai kezére, amiket sokszor kihúzott a lápból, és amik őt is kisegítették, ha kellett. A gyerekekére, az unokákéra. Mindre. Ránézett a sajátjára, száraz, repedezett, színtelen. Már nem mozdult, ha akarta sem. Pedig micsoda erő volt benne. De elmúlt. Aztán arra gondolt milyen jó, milyen igazságos világ is ez a Rét. Ez az egyetlen hely, ahol még az istenek is meghalnak, ha lejár az idejük. S beletemette arcát két, vénséges kezébe.
emtévé
