Hosszú évezredekig a téli napforduló volt az év kezdetének napja.
December 21-étől a Nap mintha megállna az égi pályáján. Ez a sötétség az éjszaka uralmának ideje. Az évnek ez a legreménytelenebb időszaka. Ekkor van a legnagyobb szükség a világosságra, amit minden földi erővel segíteni kell. December 23-án és 24-én a legnagyobb a sötét hatalma, a legnagyobb a várakozás a megváltás után. Végre december 25-én születik meg az új fény, és a nappalok ismét hosszabbak lesznek, a világosság legyőzi a sötétséget.
A téli napforduló volt a kerecsen sólyom röptetésének a napja.
A kerecsen sólyom királyi madár, ezért röptetése királyi, fejedelmi szertartás volt. A Turul fia, a Turul-nemzetség leszármazottja az, aki a napfordulón sólyomröptetésével égre segíti – segítette – az újjászülető Napot. A sólyom az eurázsiai pusztákon élő népek és egyben a magyarság fénymadara. Ő az, aki legközelebb repül a Naphoz, üzenetvivő, közvetítő Ég és Föld között. A téli napfordulón való röptetése segítette az elgyengült Napot az égi pályáján a felemelkedésben. Ez volt az égen fehérlő erejét vesztett Napnak újjászületését segítő szertartás, a Fehérló Fiának a megszületése. A Világ Világosságának a születése, akit az égi Csodaszarvas segít fel az égre. Ágas-bogas agancskoronája a rajta világító csillagokkal a Tejutat és a téli csillagos égboltot idézi, és agancsa között hozza a fölkelő Napot, életre segítve a Csodaszarvas Fiút. A decemberi égbolton ott repül a felkelő Nappal együtt a sas, az Aquila csillagkép, a mi sólyom madarunk. A Csodaszarvas az égbolton a Cassiopeia “W” alakú csillagképe, melynek valódi neve Kushiopeia (jelentése Kusok Királynéja). A Nyilas csillagkép állata az égi Ló és az égi Szarvas, lassan feledésbe merülő mitológiánk két szimbolikus állata.
A karácsonykor állított karácsonyfa eredete visszanyúlik az agancsain csillagokat hordozó Csodaszarvashoz, és az új életciklus kezdetét jelző, kirügyeztetett zöld ágakhoz, vagy örökzöld ágakhoz. A karácsonyfa szimbolikája visszavezethető az életfára, amely ősrégi jelképünk.
Karácsonyi fának a fenyőt (lucfenyőt) választották, ami örökzöld fa, a fordulat, az átmenet, az újjászületés, a fény fája (a luc hordozza a latin lux, fény fogalmat, a fenyő pedig a már részletezett Fény Nő – a Napba Öltözött Asszony hangalakját). Eredetileg hét vagy kilenc elágazó ágcsoporttal vágták, ami a világ szintjeire utalt. Ezüstös levelei Hold-rokonságot mutatnak. Karácsony előestéjén a Nap lenyugodtával gyújtják meg az új fényt a fény fáján, a karácsonyfán.
A fát alma, dió, üveggömbök, ezüstpapír, angyalhaj díszítette, ami planétáknak, bolygópályáknak, a kívánt bolygóegyüttállásoknak, az angyalhaj a Tejútnak felelt meg. A gyertyák, a díszítés csillagokat, csillagképeket, égi jelenségeket, az ég fényeit jelképezik. Csúcsán a betlehemi csillag vagy Mária csillaga. Az egyre rövidülő ágak a hosszabbodó nappalokat jelzik, míg lefelé a rövidülő napokat. A lefelé lépegető gyertyák sora a Tejút megjelenítője, lépcső a földről az égbe, az égről a földre. A világfa, az életfa azonos a világ tengelyével, a világoszloppal. Ennek felállítása, a díszítésén keresztül megjelenő csillagos ég szimbolikája hivatott visszavezetni az eltévedt embert abba az időbe, vagyis lelki állapotba, amikor a megváltó a földre érkezik, a Világ Világossága megszületik.
szöveg Árgyusi Imre
emtévé
