Tervezett jövő

 

Nézem az ablakomból a kertben játszó napfény különös árnyait.

Mintha nem is a jelenben lennék, hanem valamely különös világ határán, ahol a múlt és jelen ködszerű képei egybeolvadnak, és akár pajkos gyerekek játszanak, kergetőznek egymással.
Át, meg átvillannak egymáson, hol egybemosva az elmúlt időszakot az eljövővel, hol meg új alternatívákat festenek a kerti bokor, kopasz ágai közé. Kilépek a meleg szobából, és a kerten átsétálva, közéjük lépek, mintha én is csak egy ködszerű emlék lennék, a múlt őszt idéző napsütésében. Lábam alatt surrogó lehullott levelek, úgy mozognak lépteim alatt, akár a gondolatok a fejemben.

Az év utolsó napja van.

Valami ma elmúlik, és valami más most éled majd meg, a káprázatból. Gyökere az éledésnek. A múltba vésődik, és a jövőbe nyújtogatja az eljövő jövőben helyet kereső gyökereit. Persze, dőreség lenne azt gondolnom, hogy bármi is azon az egy pillanaton múlik, amikor az óra mutatói, az éjszakai számlapon összesimulnak, majd lassan akár a föld felé csöppenő esőcsepp elhagyják egymást, lezárva ezzel egy évet. Nem. Nem ezen az egy pillanaton múlik a jövőnk. De megállni egy pillanatra, és visszatekinteni sohasem árt. Megállni és átgondolni, az előző, hosszú időszakot és az átéltek tanulságából, óvatos kezekkel megtervezni a holnapot.

Nem hiszek az év végi fogadalmakban.

Nem, mégpedig azért nem, mert ezeknek az elhatározásoknak, az életnek, a valósághoz való viszonya túl éles határokat húz meg. Az éles, hirtelen elhatározásoknak pedig nincsenek gyökerei, amik a múlt tapasztalataiból folyamatosan táplálnák azt, hanem magányosan álldogálnak életünk ösvényén és lelki tápanyag hiányában, legtöbbször elszáradnak anélkül, hogy a megfelelő gyümölcsöt meg tudnák hozni. Állok a kert közepén, élvezve a nap simogató sugarait, amik a múlt őszre hasonlítva, megteremtik a jövő tavaszt. Lehet, hogy csak én gondolom így, de számomra ez, a folyton fonódó idő ad erőt és elhatározást, a következő időszakhoz. A ma miértjei és elhatározásai, mind a múltból származnak és a jövőbe nyúlnak. Arra viszont kiváló ez a nap, hogy egy pillanatra megálljunk, mint egy határon és szét tudjunk nézni az életünk folyamán, úgy, ahogy én pillantok végig a napfényben fürdő, bár téli álmát alvó kerten. Lelki szemeimmel még látom az elmúlt ősz szőlőfürtjeit, de már szinte előre örülök a tavasz rügyeinek is, amik még meg sem jelentek a kopasz bokrokon. Elnyugszom lassan én is, ahogy köröttem minden.

Erőt gyűjtök.

Erőt ahhoz, hogy szívemmel meg tudjam alkotni a következő évet, és befelé tekintő szemmel, megpróbálom meglátni és létrehozni, a ködként gomolygó jövőben az én helyemet. Azt a helyet és azokat a döntéseket, ami szebbé, értékesebbé, jobbá tehetik azt az Új Évet, ami előttem áll.

szöveg Régeni János
kép Edit Álomvilága

emtévé