A világban elfoglalt villanásnál is apróbb helyemet tekintve, nővér vagyok.
Egészen hivatalosan ápoló.
Nem mellékállásban Anya, egy hívószám tulajdonosa, mely négy memóriakártyán van főcímerként mentve.
Annyi keserű hang hallatszik mostanában erről a tevékenységről, azoktól akik művelik és azoktól, akiken alkalmazzák.
Megjegyzem jogosan. Embert próbáló, spártai körülmények közt éljük átlagtól eltérő életünk.
Klienseimtől, de főleg a hozzátartozóiktól gyakran hallom a kérdést:
Hogyan tudja ezt csinálni?
Mert látni kívülről a felszínt lehet. Versenyfutást az idővel, panaszt, fájdalmat, a magatehetetlenség kiszolgáltatottságát. Persze megfűszerezve az emberi szervezet különféle érdekes működési termékeivel.
Az ókorban ezek még nem voltak tabuk. De fejlődtünk, és sikeresen borzalmas címkével láttuk el, mindazt ami természetes.
Szóval, mit is hogyan tudok?
A legkevésbé az anatómiai, biológiai, élettani és egyéb nem kis tudásomra kíváncsiak. Az mellékes.
Mellesleg az élet megőrzéséhez elég fontos momentum. Ahogy minden más gyógyszertani, esetleg diagnosztikai jártasság stb.
El kell árulnom, könnyen és boldogan. Nap mint nap.
Persze nem fáradhatatlanul.
A kérdezők nem látják és sokszor lemondanak csodáról, én ezt kapom, ebből élek. Ez fest mosolyt az arcomra. Innen van derű, béke és remény a szívemben.
Szemekből lopok, olyan tekinteteket varázsolok csillogóvá, melyekben a félelem árnya sző fátylat.
Olyan törékeny kezeket melegítek erőssé melyeket a fájdalom rezget hűvössé.
Érintések, szemvillanások, értő szavak kellenek hozzá. Kellő időben elsuttogott, vagy határozottan kiejtett lélek morzsák.
Adni kell, magamból.
Érzékkel tudni mennyit, mikor.
Ezerszeresen megtérül. Nem is sejtik, mi mindent teszek nap mint nap, Nyomtatok Pilinszky verset hogy reményt merítsen belőle a sápadt és törékeny asszony. Ücsörgök, magamtól lopott percekben ágyak mellett, mesélek, ha kell a saját életemből kiragadott emlékekről, hogy lássák van csoda.
Nincs olyan hogy nincs tovább.
És elengedek ha mégis a nincs győzedelmeskedik. Hallgatom az utolsó gondolatokat, felhőkről, szerelmekről, szeretteikről.
Micsoda önző hivatás ez!
Mennyit ad…
Nem is értem miért mondanak le ezekről a pillanatokról. Miért csak a tabukat látják? Miért hiszik könnyebbnek, a nehéznek hitt munkát eldobni maguktól?
Miért gond gondoskodni?
Olyan természetes.
Miért jobb, ha a poharat idegen nyújtja, a testet idegen érinti?
Miért nem akarnak jelen lenni, akár a végső búcsúnál.
Elmenekülnek.
Átadják nekem, önként és dalolva.
Mennyi titok tudójává tettek.
Mennyi szeretettel teli pillantást adtak, hány kedves simogató kezet. Mennyi erőt. És mennyi barátot a lelkemnek ebbe a végtelen történetű világban. Mennyi cinkos szempárt, nevetést, hálás ölelést azért a pár félelmetesnek vélt, de pizsama partivá varázsolt napért.
Tolvaj hivatás ez, mindent elvesz ami csak az érző szívnek érték.
De mivel mértéket nem ismer, tovább is adja végtelen kincseit.
Születés és elmúlás.
Öröm és fájdalom.
Végletek és köztes állapotok.
Mind hozzánk tartoznak. Nemes dolgok. Érteni kell az embert. A szervezet is a végsőkig harcol, olyan furcsa módon, hogy a pusztulását önmagának okozza. Mert egy pontra koncentrál, a dobbanó szívre, hogy legyen gondolat. Dobbanjon a szív, érzőn, másért, magamért.
Szülessen gondolat, megértő, önzetlen.
Forogjon a világ.
Látni kell egészben az embert aki a kezeket fogja.
Valahogy így tudom csinálni, csak ezt tudom.
Talán ezért születtem.
Ezért is.
szöveg Bélay Krisztina
kép Pataki Takács Edit
emtévé
