Eperszínű kiskosztüm

 

Emlékszem kislány koromban amikor falni kezdtem a könyveket, egyik kedvenc figurám egy fiatal fodrászlányka volt.

Nem különösebben a jelleme ragadott magával, arra nem emlékszem.
Az eperszínű kiskosztüm varázsolt el, kis körömcipővel.

Ilyen akartam lenni.

Kopogni a járdán, hátradobva hosszú hajam.
Na, ebből nem lett semmi.

Valahogy a belülről fakadó saját jellemem, felülírta az álmot.

Pedig milyen egyszerű lett volna, csak kopogni a járdán.
Ehelyett kopogtam, sőt inkább dübörögtem máshol, másképp. Elsők közt szakadt le a farmerom, elsők közt került rám tornacipő, ahogy rövidült a szoknyám úgy a trikóm is.
Sosem felejtem el apám arcát, mikor meglátta a reggel hosszú hajjal távozó lányát, félig kopaszon hazaérni.
Egy hétig nem szólt hozzám.
Én meg nevettem.

Így kezdődött a NŐ bennem.

Bizonyítani, mindig mindenkor.
Nem is tudom miért?

Valahogy mindig zavart a másodrendűség.
Ez nem feminizmus.
Ez csak egyenrangúság.

Azt hiszem nem vagyok ezzel egyedül. Valahogy a kor, a társadalom, a megszokott berögzülések irányítottak minket erre a felemás pályára.
Megmutatni, tudunk mindent, ami a túléléshez kell.
Terheket vinni, villanyt szerelni, autót vezetni, családot fenntartani.

Többet, jobban, keményebben.

Közben várva az elismerést.
Belénk égett a kettősség.
Természetessé vált a mindenes szerep.

Falakat épített körénk.

Olyan elvárásokat, melyek kirekesztik az erősebbik nem erősségét.
Mikrovilágunkban feleslegessé vált. Nem tudnak olyat mutatni, melyre nem vagyunk képesek.
Azt hiszem ez ijesztő lehet.
Furcsán tekintünk a megmaradt gyengébbik nemre. Miért támaszkodik, miért ragaszkodik, miért szolgál?

Keressük a középutat.

Keressük az egyenrangúság szentélyét.
Nőnek túl férfi, férfinak túl nő állapotába kerültünk.
És ebbe az állapotba neveltük lányainkat.
Változni kell a világnak ahhoz hogy megtaláljuk a helyünk.

Változtatni kell a világon, hogy ember az emberhez társuljon.
A társuláson belül legyen NŐ a nő és FÉRFI a férfi.
Alkossanak együtt, nagyot és szépet. Mert a mindenhez való képesség nem azt jelenti, hogy álmainkba nem eperszínű kiskosztümben, körömcipőben kopogva sietünk a férfi felé.
Erről álmodunk.
A védő kar, még mindig náluk van.
Ne féljenek megmutatni!
Mást sem keresünk, csak az erőt elbíró erőt.

szöveg Bélay Krisztina
kép Edit Álomvilága

emtévé