Fogom a fejem.
Fülemre tapasztom a kezem, megint az oly sokszor elhangzott bánatsor.
Tudja kedveském borzasztó az öregség, nehéz a 70, 80, 90 évesen…
Minek kellett?
Miért kellett?
Jobb lett volna ha…
Jesszus!
Nem akarok indulatból válaszolni.
Mert tudom én, nehéz a fájós végtag, a kevesebb levegő, a tükörkép ránca.
De kérem, ez van!
A természet rendje.
És értsük meg, megöregedni jó!
Hányan adnák oda mindenük egy csoszogós idős korért. Hányan nélkülözik anyát, apát, testvért, barátot, gyermeket.
Mennyire szerették volna, ha sokáig együtt maradnak.
Tessék kérem megbecsülni ami van!
Tessék kérem éldegélni. Ahogy adatott. Élvezni a napfényt, esőt. Megtalálni a szépet.
Hogy is van ez?
Folyik az idő. Látjuk egymást. Egymással, egymás mellett változunk.
Jó reggelt, jó estét, hideg van, meleg van, tavasz van, Eperszezon… Milyen gyönyörű az eper! Tökéletes!
Mennyi eperszezon?
Hány cseresznye virágzás?
Mennyi nyári zápor?
Mennyi kis csizma?
Mennyi szerelem?
Mennyi szeretlek?
Mennyi szemvillanás?
Mennyi nevetés?
Mennyi könnycsepp?
Mennyi mennyi?
Persze, nehézségek sora ékelődik a mennyik közé.
Azért hiszem hogy rajtunk is múlik hogy mit látunk meg.
Rajtunk is múlik hogy mit változtatunk meg, mit engedünk beáramlani a belsőnkbe.
Mit adunk oda, mit kérünk.
Mennyi szivárványt látunk az eső után.
Mennyi szivárványt látunk minden más ellenére.
Én szeretném látni milyen lesz a kéz, mely az unokáim öleli.
szöveg Bélay Krisztina
kép Pataki Takács Edit
emtévé
