Vidám énekem, jókedvűen száguldott a Galicia erdőben, olykor a fák mohos törzsének ütközve, majd kacagó gyermekként suhant tovább, hogy végleg elnyelje a kósza aljnövényzet.
Nemcsak a dalom, én is vidám voltam, már hosszú napok óta. Akár egy örvény, úgy szippantott magába, repítve hegyeken és völgyeken át. Oly sokszor voltam komor, vagy gondokkal terhes az elmúlt hónapokban, hogy szinte szárnyakat kaptam ettől az okok nélküli jókedvtől. Nem kutattam, hogy miért van ez így, egyszerűen hagytam, hagy eluralkodjon rajtam.
Napok óta kerülgetett a vággyal kevert, lángoló gondolat, hogy írnom kellene.
A szavak, a képek, kezdtek mozgófilmmé összeállni a fejemben, és lassan de határozottan, ahogy a zöldár vonul le a Dunán, hullámai túlcsordultak rajtam, papírért és tollért sikítva.
A téma, ha nem is az út porába, de az oly régen látott konyha kövezetén hevert félholtan, csak arra várva évek óta, hogy lehajoljak érte és leporoljam. Nem illett a mostani kedvemhez a téma, de nem bírtam ellenállni a csábításnak és borzadva emeltem fel, a képzeletbeli zsírosan piszkos konyhai kövezetről.
Tudtam, jópáran, megint nem fognak szeretni érte, de oda se neki.
Képzeletbeli ollómmal, akár egy komisz fodrászsegéd, hirtelen mozdulattal belenyírtam a témába és az azt jelképező, hátközépig érő, dúsan göndörödő hajfürtbe.
Már hosszú percek teltek el a megérkezésem óta.
Az étterem tulajdonosának szájából, az idő előre haladtával sem fogytak el, a panaszos szavak. Ha nehezen is, de még tudtam türtőztetni magamat, és próbáltam jópofát vágni, a felém áramló sirámokra.
Hallgattam, hogy mennyire nehéz egy étterem tulajdonosának lenni, és milyen keményen bánik vele az élet, és az adóhatóság.
Meg hogy a hálátlan szakácsok is, akik mindig csak követelőznek a pénzükért, a szabadnapokért, a siralmas körülmények, áru, és eszközhiány, na meg a fránya szabadság miatt, amit, ki ugyan nem tudnak venni, de kifizetni soha fognak nekik.
Ezen felül is, különféle panaszáradatot zúdítanak rá, nap mint nap, mindenért.
És hát még kevesen is vannak, vagy leginkább nincsenek, legalább is, a normálisan képzettekből van nagyon kevés.
– Miért csinálják velem ezt? – tekintett rám bánatosan, ázott kutyaszemekkel. – Tíz helyett, alig vannak hatan a konyhán, megnehezítve így, a folyamatos nyitvatartást, és veszélyeztetve az amúgy is kevéske hasznomat.
A könnyeimmel és a hányingerrel küzdöttem, miközben révedő tekintetem, először a három milliós Swarovszki csillárra, majd a csuklóján hanyagul fityegő Omega órára tévedt.
Szegényke…
Úgy sajnálom, morogtam magamban, a feltörő dühvel küszködve kifelé menet, miközben próbáltam együttérző, és empatikus maradni.
Szánalmat, vagy sajnálatot várva, tette fel az örökön feje felett lebegő, ostoba kérdést.
– Hát mit vétettem én Chefem?
Butty. Eddig bírtam.
A fejemben és egyéb érző, még működő szerveimben, végleg elszakadt a fonál, miközben furcsa gondolatok cikáztak bennem.
A vonásaim is eltorzulhattak kissé, mert apró, láthatatlan mozdulatokkal húzódott tőlem egyre messzebb, amíg a kerevet háta meg nem akadályozta, a további távolodását.
– Hát kérlek! Tudod, közöttünk, szakácsok között is van ilyen, meg olyan is. – buktak ki az első, esetlenlenül torz, és rekedtes szavak a számból, miközben az arcom úgy rángatózott, mint egy idegbeteg páviánnak, aki megpróbál békésen kommunikálni, az amúgy retardált, nyugdíjasan ténfergő, álmatag tevével. – Hát… – egy nagyot nyeltem, de már ez sem segített.
A vulkán, ami bennem időközben alattomba felforrt, köszönte szépen, nagyon kellemesen érezte magát, és szemernyi kétséget sem hagyott a felől, hogy bizony most ki fog törni.
Pufff.
Nyugalmat erőltettem magamra és torz mosollyal az arcomon, halkan szólaltam meg. Érezhetően feszülten, enyhe cinizmussal a hangomban.
– Hát kérlek szépen… – kezdtem bele artikuláltan és tettetett szelídséggel, mint ha egy értelmi fogyatékoshoz beszélnék – ez egy hosszabb történet, de megpróbálom úgy elmondani neked, hogy te is megértsd. Hosszú évekkel ezelőtt, ti, kedves tulajdonosok, mindent, mondom mindent, megtettetek azért, hogy a lehető legrosszabb és legmegalázóbb helyzetbe hozzátok a szakácsokat. Mindezt úgy, hogy folyamatosan azt éreztettétek velünk, hogy semmik és senkik vagyunk. Ráadásul bőségesen pótolhatók is. Számtalanszor hallottam tőletek, amikor valaki valamiért kinyitotta a száját a szakácsok, vagy chefek közül, hogy nem kötelező itt dolgozni, sőt el is lehet innét menni a “búsba”. Hiszen százak várnak kint az utcán, munkáért könyörögve. Az elvégzendő, tetemes mennyiségű munkán kívül, megtagadtatok tőlünk mindent, ami egy normális munkásnak járhat. Megtagadtátok a szabadságot, mondván, több embert, a pihenni vágyók pótlására nem vesztek fel, de kifizetni azt, ami jár a törvény szerint, soha sem fizettétek ki. Elénk tettétek a havi elszámolásokat, ahol ellenben fel volt tüntetve, hogy már pedig mi, voltunk szabadságon, ha más nem papíron. Ha valaki szót emelt ezért, az vagy mehetett ahová akart, vagy válaszul azt kapta, hogy ez a vendéglátás, és jobban teszi, ha ezt megszokja. Számolatlanul fordult elő, hogy hosszú napokkal később kaptuk meg a járandóságunkat, és az sem volt biztos, hogy annyit, amennyiért megdolgoztunk. Sőt! Olyan is előfordult nem kevésszer, hogy azzal a címszóval nem fizettetek ki napokat, hogy ezt kaucióként tartjátok vissza. Mondván, nehogy el tudjunk menni azonnal, ha valami nem tetszik, vagy sérelem ér minket. Tettétek ezt, előre megfontolt szándékkal, cinikusan és úgy, hogy tudtátok bármit megtehettek velünk, hiszen tehetetlenek vagyunk. Húsz évig nem tudtam arról, milyen szabadságon lenni, nem csak nyáron, hanem bármikor. Már csak így, őszülő szakállal tapasztaltam meg chefként, hogy milyen is, maga az érzés: pihenni… De ne ragadjunk le kérlek, ennél a motívumnál. Nem álltatok meg ti sem itt. Nem kevésszer dolgoztunk olyan körülmények között, ahol az alapfeltételek sem voltak adottak. Zsírtól csöpögő, meghibásodott elszívású konyhákon, ahol fulladozás közben a vakolat, vagy a csempe hullott a fejünkre, talpig moslékban állva, rossz, és még rosszabb hűtők között, ahol az étel, maximum megromlani tud. Szóltunk? Szóltunk. Nem kevésszer. Válasz? Ez van! A munkát el kell végezni. Vagy akinek ehhez nem fűlik a foga, mehet Isten hírével. Dolgoztunk fáradtan, szabadnap nélkül, betegen, és még betegebben, hiszen ha otthon maradtunk, nem voltunk mások a szemetekben, mint táppénz csalók, akik készakarva akadályozzák a termelést. Semmik, és senkik voltunk. Csak adatok és számok, vagy tételek, egy fizetési papíron. Voltunk alul, lejjebb, még lejjebb is fizetve, minimális bejelentéssel, vagy anélkül, ahogy a kedvetek kívánta. Hiszen, csak a szennyes konyhán dolgozók voltunk, izzadva, mocskosan és büdösen. Sajnos ennyit tudunk csak adni, mondtátok, hamisan mosolyogva, széttárt kezekkel. Persze közöttünk is volt jó sok ostoba, vagy alulképzett pernahajder, de azokat a szakácsok gyorsan kiutálták egymás közül. Dolgoztunk szakma nélküli, ostoba és még ostobább felszolgálókkal és éttermi fogyatékosokkal, akik persze nálunk sokkal nagyobb megbecsülést és fizetést kaptak, mert hűséges fejbólintóként törleszkedtek hozzátok, minden pillanatban. Persze az étterem csodálatos berendezésére, a pultra, vagy a teraszon lévő bútorra, mindig volt elég pénz. Arra igen, hiszen a konyha az mindegy, mert azt a vendégek díszes serege úgysem látja soha. Ahogy minket sem. Aztán jött egy pont, amikor betelt a pohár. Sőt, már jócskán túl is csordult! Tíz éve lehetett, már nem emlékszem pontosan. Egyre kevesebben lettünk, de még nem túl feltűnően. A buta, ormótlan, tanulatlan és koszos szakácsok, hosszú éjszakákon és szabadnapokon keresztül tanulták, magolták az angolt, vagy a németet, és persze a szakmát, hogy végre megszabaduljanak tőletek. Sikerült! Elmentek külföldre a szakemberek, és – bár ott sincsen kolbászból a kerítés – de megállták a helyüket, és nem is tervezték nagyon, a hazatérést. Jó volt nekik? Igen is, meg nem is. Mert hát, legyünk őszinték, jól kerestek, ugyanazzal az erővel, amivel itthon csak gombokat kaptak tőletek megbecsülés nélkül. De rossz is volt, mert a szeretteiktől, barátaiktól és az otthonuktól, nagyon messze voltak. Közben itthon, egyre csak fogytak a szakácsok és a chefek, azok kivételével, akik kalandvágyból itthon maradtak. De az ő számuk is egyre csak fogyott, és még most is csökken. Közben megjelent az új szakács generáció, akik egyrészt kevesen vannak, másrészt harmaduk is csak nyomokban nevezhető szakácsnak. A hiány – az igazi szakácsok hiánya – szép lassan mindennapossá vált. De azok, akik itthon maradtak, még ha szerényebb képességekkel rendelkeztek is, tőletek már a rendes szakácsok bérét követelték ki. Pedig legyünk őszinték. Meg sem érdemlik azt. Általánossá vált, hogy egy tíz fős konyhán csak hat, jobb esetben hét szakács lézeng, akiknek majd a fele, hasznavehetetlen, de legalább magas bérért dolgozik.
Az étterem tulajdonosa, halálra vált arccal üldögélt, a boksz homályában, de tisztán látszott, hogy egyre kevésbé kedvel engem.
Sőt. Miután nem szokott az egyenes beszédhez, már többször megbánta, hogy tanácsért, vagy csak megértő fülért és lélekért, hozzám fordult.
– És, hogy mi ebben a legnagyobb csapda? – tettem fel a kérdést, hitem szerint már csak magamnak – Az, hogy ezeket az embereket, akik most hiányoznak a konyháitokról, ti magatok üldöztétek el, és most minden nyomorotokért, még őket is okoljátok. Az egész a matekról szól! – néztem rá, halvány gonoszsággal a mosolyomban. – Persze, te ehhez sokkal jobban értesz nálam, – fokoztam a már amúgy is fokozhatatlant. – Most hat embert fizetsz, tíz helyett. Teszed ezt úgy, hogy maximum, hét ember bérét osztod szét, hatuk között. Az éttermed, külsőleg virágzik, fejlődik, és szépen termeli a hasznot, mint az órádon, és annak árán ez meg is látszik. A maradék három, nemlétező szakácsod bére pedig, gond és probléma nélkül csörög a zsebedben, úgy, hogy ezért a pénzért, semmit sem tettél, csak romboltál. Romboltál, családokat, egzisztenciákat, morált és a szeretve tisztelt szakmánkat, a konyhaművészetet. És most, már ha nem haragszol rám, hogy ily őszintén beszélgetünk, engem kérdezel mi a baj velünk, szakácsokkal? Velünk? Jelentem tisztelettel, velünk, és itt most a tisztességes többségről, barátaimról, kollegáimról tudok nyilatkozni, jelentem, az égvilágon, semmi! A baj, azzal a rendszertelen rendszerrel van, amivel az általatok butának, de az biztos, hogy matematikából bukásra ítélt szakácsokról, azt hiszitek, hogy egy egyszerű matematika feladatot sem tudnak megoldani. Jelentem, ha nem is voltam kitűnő ebből a tárgyból, de a négyes sem volt olyan rossz jegy. Jelentem, átlátunk a szitán, és még ennyi év után is, megy a matek, de az összeadás és kivonás, biztosan!
Sápadt, vizenyősen közönyös tekintet pásztázta, az indulatok nélküli arcomat. Értetlenség tükröződött róla, hogy hogyan is alakult ki az a helyzet, amibe most került.
Nem magyaráztam tovább.
Nem vártam reakciót. Nem vártam elismerő, értetlenkedő, vagy bármilyen megjegyzést sem.
Kellemes hűvös volt az étteremben. Lehet, hogy a szavaim és a gondolataim fagyasztották le, a kellő hőmérsékletűre.
Nem érdekelt.
A lényeg az volt, hogy kijött belőlem. Oly sok év várakozással teli böjtölés után, el tudtam végre mondani.
Furcsa dolog az igazság, gondoltam, miközben illedelmes léptekkel a kijárat irányába lépdeltem, a süppedős szőnyegen.
Furcsa bizony. Mindenkinek megvan, a saját igazsága, húztam menet közben, kesernyés mosolyra a szájamat…
Lépteim, halkan surrogtak az erdei ösvényen.
A gondolataim, kezdtek elsimulni, akár az Atlanti óceán vize, a Costa da Morte öbleiben, a nyári vihar után. Még egy képzeletbeli, gyönyörű szivárvány is megjelent a fejem felett, ahogy becsuktam a szememet. Még élek. Élek, túlélek, és itt vagyok. Még szakács és chef vagyok.
Szakmám elején, egy gyönyörű virágnak képzeltem magamat a gasztronómia rétjén.
Aztán megjelentek az ilyen problémák és tüskéket kezdtem növeszteni, akár ha a kecskéktől félnék, nehogy lelegeljenek.
Majd megjelentek az ilyen tulajdonosok a rétemen, kaszákkal a kezükben, és én páncélba öltöztettem a testemet és a lelkemet, hogy bírjam, kibírjam közöttük. Egy idő után, rámrohadt a páncél, és cefet kényelmetlen lett, így levettem örökre.
Mára – így, hogy kissé megöregedtem, vagy beleidősödtem – fölöslegesnek élem meg ezeket a harcokat, mert sehová sem vezetnek. Csak lefelé, abba a mélységbe, ahová nem szeretném követni őket.
Mostanra, szeretek a partvonal szélén időzni, elmerengve az életen, ahogy egy futball edző teszi a mérkőzésen. Csak tanácsokat osztogatni, és ha valami nem működik, megmutatni, hogy hogyan lehet azt megalkotni, szeretettel és alázattal.
Nem szeretek már harcolni. Untat.
Hitem és érdemeim szerint, megdolgoztam már a békémért.
A rendet szeretem.
Szeretem a munkámban, magánéletemben és mindenhol magam körül.
Csak egy szakács vagyok, semmi több. Rendszerekben dolgozom, gondolkodom, és azokat építem reményeim szerint.
kép és szöveg Régeni János
emtévé