Ültem a parti a köveken a sötét éjszakában.
Ültem, és a fodrozódó víz mezítelen lábamat nyaldosta, ahogy a szikláknak ütközve ütemesen felcsapódott a csillagos, nyári éjben.
A nádas meséket suttogott, és a szél oly lágyan simított végig, akár a meleg köpeny, egy havas decemberi délután. Kint a parton meleg volt, de belül olyan hideg kétségek gyötörtek, hogy bőven rám fért az esti szellő könnyű melege.
A közeli nád, a sötétség leple alatt zümmögésével zsongított. Mozgott, zizegett, élt körülöttem minden, és a természet meséket suttogott a fülembe halkan, akár ha régi barát ült volna mellettem a magányos sötét parton.
Senki sem volt se közel, sem távol.
Azaz mégis…
Nem messze tőlem egy árny üldögélt felhúzott lábait átkarolva. Tekintetét a füredi öböl villódzó fényein nyugtatta. Ahogy az esti fellegek lassan elúsztak a Hold elől, megpillantottam a férfi nyugodt arcát. Mosolyogva felém intett.
Várakoztam és figyeltem őt. Látszólag nem tett mást, csak nálam sokkal nyugodtabban, mosolygósabban tette azt, amit én. Nézte a lágyan fodrozódó hullámokat a tavon. Mintha várna valamire…
A kávézó halk zsolozsmája, lassan, akár egy lágy zenei aláfestés, kezdett beleolvadni a fejemben tülekedő, egymást meggyőzni szándékozó hangok kavalkádjába. Néha, a kávézó vendégeinek egy-egy hangosabb mondata beszűrődött a zárt világomba, de sem az értelme, sem a frekvenciája nem tudott kizökkenteni a belső magányomból.
Magány volt ez…
De társas magány, ahol a hangokat, amik bennem vitatkoztak, rajtam kívül senki sem hallotta. Kint, a kávézó előtt, a téren, és a hegyek között, na meg úgy a környéken általában, már napok óta az ólmosan terjengő októberi eső uralkodott. Hol halkan, illedelmesen szemerkélt a bánatos fellegekből, hol mintha dézsából öntötték volna. Úgy zuhogott a házakra, emberekre, és az erdővel, völgyekkel szabdalt vidékre az Isteni áldás, mint ha a bibliai özönvíz vette volna újabb kezdetét.
Várakoztam.
Már hosszú, végtelennek tűnő napok óta várakoztam.
Várakoztam álmomban, miközben a nedves álom átjárta alvó testemet, és várakoztam útközben, a sáros hegyi kaptatókon, ugyanúgy, mint a kávéházak és szállások tömött szobáiban.
Vártam az utam, zarándoklatom végét, a fejemben tolongó kérdésekre a választ ugyanúgy, mint a jó időt, az eső elálltát, hogy a Nap újra felszárítson és melegbe burkoljon mindent.
De legfőképp a végső, mindent elsimító megérkezést.
A várakozás, kitöltötte a napjaim legtöbb pillanatát.
Átgondoltam már vagy ezerszer a várakozás természetét, és ízlelgettem minden pillanatot, mintha ez a várakozás lenne az utolsó.
A csendes, Isteni hangok, úgy búgtak a fejemben, akár a templomi harangok, melyek az esti misére hívják a hívők sokaságát. Tudtam, várni és várakozni is meg kell tanulnom.
Várakozni lehet feszülten, úgy hogy az idegek görcsökben rángatóznak a kézzel fogható feszültségtől. Ilyenkor szürkén, ólmosan tornyozódnak a rossz gondolatok az elmében, és ha nem figyel eléggé az ember, mindent elronthat.
Túl korán, túl rosszkor és túl hirtelen dönt az ember, hallgatva a türelmetlen hangokra, és a dolgok siettetésével legtöbbször mindent elront, belepiszkálva a sors Isteni természetébe.
Nem szeretnék ebbe a hibába esni ismét – gondoltam, és egy új lapot kerestem lelkem végtelen könyvében.
Lapoztam egyet, szemrevételezve a következő oldalt.
Itt van még, a mindenről lemondó, hitehagyott várakozás, mikor oly homályos és hidegen penészes minden gondolat. Akár ha ködös téli hajnalon tévelyegnénk a fagyos erdőben.
A hit próbája ez, mely megkísért mindünket, mikor a kétségbeesés szürke fellege ránk terül.
És van, a helyes, mindent legyőző türelmes várakozás. Amikor, bár mindent érzünk, és felfogjuk azt ami körülöttünk vagy velünk történik, de kitartunk, és nem csábulunk el a kétségbeesés és a hirtelenkedés csúszós útjai felé. Helyette csak figyelünk, és várunk, így meghalljuk a belső, nyugodtan csendes Isteni hangot, mely erőt adva óv minket, legtöbbször önnön magunktól.
De nem adják ingyen ezt sem.
A meleg kávézó kényelmes székéből, a párás kirakatüvegen keresztül a kinti ítéletidőt figyeltem.
Küzdelem az is, ha türelemmel várunk.
Küzdelem, még ha nem is oly látványos, mint egy középkori csata, vagy egy forgalmas este, egy tömött, végtelenségig forrongó konyhában. Nem oly látványos és hivalkodó, mert ilyenkor a küzdelem a paravánok mögött, belül, a lelkünkben zajlik.
Nem tenni, és nem feladni.
Minden kétkedést feladva csak nyugodtan, együtt úszva az árral, kitartani és hinni, hogy mindennek oka és értelme van, még a helyes várakozásnak is.
Hinni a hitben, és magunkban, az Isteni rendben, abban, hogy a jó várakozás, a helyes út előszobája, mely próbára teszi a testet és a lelket. Hogy csak rajtunk múlik, hogy elbukunk, vagy képesek vagyunk kivárni míg az élet vihara elcsendesedik köröttünk.
A hangok lassan halkulnak el a fejembe, és értelmük a lelkembe vésődik, akár Hermész szavai a smaragdtáblára.
A kávézó élő zsongása újra eljutott hozzám.
Ujjaim békésen pihentek a félig telt kávéscsészém mellett az asztalon.
Valahol a pult felett, egy villogó színes dobozban, a spanyol televízió időjósnője, derült, napos időt ígér mosolyogva.
Kinéztem a párás ablakon. Néztem, a hozzám nagyon hasonlító, kopottan fáradt zarándokot, aki a kirakat tükréből mosolygott rám.
Intettem neki, és nevetve konstatáltam, hogy ebből a napos időből, most még semmi sem látszik, de tudtam, hogy nem eshet örökké.
Felálltam és felvettem a ronggyá ázott esőkabátomat.
Hasta manana – vetettem oda a spanyol pultosnak, a zsákomat a hátamra lendítve, és aprót szórtam a pultra.
Künn, ugyanúgy, mint hosszú napok óta, az eső hangosan dobolt a kövekből faragott úton, folyóvá dagasztva a sűrűn hulló cseppeket. Nekiindultam a párás esőben, és méterekkel később már a testemen éreztem az égi álldást.
Újra úton, újra esőben ázva.
De már nem egyedül, mosolyogtam bele a vizes Galiciai reggelbe…
A Hold újra kikandikált egy kósza felhő mögül.
Fénylő aranyhidat festett az öböl nyugodt, sima vizére. Nyugodt és sima volt az összes gondolatom is, akár a Balaton felszíne. A feltörő emlékek elfújták előlem a nyomasztón súlyos, gondokkal teli fellegeket. A lábamat a szikláról a tó, langyos vízébe lógattam, és a mellettem üldögélő, ködszerű magamra mosolyogtam.
Most már ha fáradtan is, de nyugodt csendben fogok elindulni a parkolóban várakozó autóm felé.
szöveg Régeni János
emtévé
