Karcsú pásztorszitakötő hím
Orthetrum coerulescens
Van az a természetfotós-“betegség”, hogy hajtja az ember a tökéletes pillanatot, a tökéletes fényeket, a tökéletes állatok tökéletes példányait… Aki először tart a kezében fényképezőgépet, nyitottan, gyermeki ártatlansággal tekint az őt körülvevő világra, az nem válogat, lefotózza a tépett szárnyú pillangót, a farkavesztett gyíkot… Mindenben meglátja és értékeli a csodát. Aztán tanul, évekig járja, fotózza a természet varázslatos világát, már nem áll meg akármiért, nem fordul utána minden ellibegő pillangónak, csak az igazán egyedi pillanatok ragadják meg. Ha már azért alkot az ember, hogy meg is mutassa mások számára a világot, igényesebbé válik az ilyesmire, nem szeretne tömegterméket gyártani. Éppen ezért a legprofibb lepkefotósok nem feltétlenül űzik órákon át a ritka pillangókat keresztbe-kasul futkosva a réten, hanem felnevelnek egy hernyót, gondoskodnak róla, hogy a legjobb körülmények között töltse báb-állapotát, majd megörökítik a kikelés csodáját, aztán a hibátlan, friss példányt. Aztán eljön az a nap, amikor az ember visszatekint, és elszégyelli magát. Kicsit olyan az érzés, mintha a nem tökéletes egyedeket már nem találná érdemesnek arra, hogy lefotózza, megmutassa. Leértékeli ezeket a lényeket. Aztán rájön, hogy a varázs nem feltétlenül a tökéletességben rejlik. Nem attól lesz értékes a kép, hogy minden egybevág.
Nem állítom erről a képről, hogy szép, egyedi, neadjisten különleges. Nem az. Mégis kedves, mert amikor nézegettem ezt a szitakötőt, eszembe jutottak a fenti gondolatok. Aztán eszembe jutott, mennyi minden lakozik ebben az állatban, amiről egy tökéletes példány nem mesél. Kicsit olyan ez, mint a csillogó modellek sablonos világa az életét egyedül, fillérekből, 30 négyzetméteres panellakásában tengető nyugdíjaséval szemben. Mennyivel többet mesél egy ötven évnyi munkában, négy gyermek és tizenöt unoka felnevelésében megfáradt, mégis mosolygó arc, mint a tökéletes smink alatti üresség?
Ez az öreg hím rövid szárnyas élete alatt mindent megélt, amit csak egy szitakötő megélhet. Nem borítják tetoválások, mégis a testén viseli életének összes fontos mozzanatát. Az első vihart, a rivális hímek karmolásait, a tusák okozta sérüléseket és karcokat, a párzás következtében megkopott hamvasságot, a találkozást egy madárral, és az abból való csodával határos megmenekülést. Egy elgyötört, tökéletlen test, s egy mögött rejtező teljes, csodálatos élet.
Az még hozzátartozik, hogy olyan volt, mintha maga a természet akart volna figyelmeztetni minderre. Kikelő szitakötőkre indultam vadászni. Órákon át “semmit” sem találtam, holott ott repkedett körülöttem száz ilyen jószág, ügyet sem vetettem rájuk.
Kicsit mesébe illő, de egyszercsak megjelent ez a példány, és egyenesen az ajkaimra szállt. Nagyon megijedtem, elfújtam, azt hittem, egy darázs. Megpihent ezen a fűszálon. Így adta tudtomra a természet, hogy bizony mindent értékelni kell, ami körülöttem van, ekkor értettem meg.
kép és szöveg Újvári Zoltán
emtévé
