A dobozka tartalma, úgy ömlött ki elém a szoba padlójára, akár az idő, vad, és megállíthatatlan áradata.
Szemfényvesztő pillanatok peregtek le sorban, a papírok, jegyzetek tömkelegével keveredve össze, időben és térben lent a földön.
Véletlen volt csupán, vagy így kellett lennie? Már nem emlékszem. Befedte az idő lassan szálldosó, áttetsző pora, bár, jelezném, hogy, sem a véletlenben, sem pedig a szerencsében, nem hiszek.
Mindennek, így ennek is, a rend volt az okozója.
Vagyis inkább a rend hiánya, minek következtében kénytelen kelletlen, rávettem magamat, a hosszú szürke tél elmúltával, egy tavaszi frissítő takarításra.
Nincsenek véletlenek, de persze ezt abban a pillanatban nem tudtam megérteni. Csak annyi telt tőlem, hogy kétségbeesetten néztem szét a romokon.
Papírok, jegyzetek, régen elhasznált jegyek, befizetett, befizetetlen csekkek és sárguló fényképek feküdtek rendezetlen összevisszaságban, beterítve a ragyogóan tiszta nappali nagy részét.
A szemem összeszűkült, légzésem felgyorsult, és rég elfeledett szitkokat szűrtem át fogaim között, ahogy a levegő kiáramlott a tüdőmből.
Tettetett önuralommal, a falióra számlapjára lestem, és magamban minden dolgomat, amit arra a napra prognosztizáltam, egy hanyag csuklómozdulattal, áthelyeztem a holnapi, már reményekkel teli jövőbe.
Mély levegő, és nyugalom – mantráztam magamban, egy nehéz, mártírokat megszégyenítő sóhajjal a romok közé rogyva.
A szétszóródott apróságok, ahogy kutató kézzel válogattam közöttük, halkan, szinte illedelmesen tárták fel múltjukat, és tették ezt oly szemérmesen, ahogyan csak a fiatal lányok tudták levetni régen a ruhájukat, valamikor, a múlt század elején. Még az alsószoknyák selymes, nehéz suhogását is hallani véltem, amikor a papírok – egy hirtelen mozdulatomtól – akár ha szellő toppant volna be a szobába, szétrepültek.
Apró tárgyak, és elöregedett papírfecnik, között sárgás, megfakult fényképek csúsztak ki egy régi borítékból a földre. A kíváncsiság úgy lepett meg, akár nyári zápor a legelésző birkanyájat, a Bakony zöldellő lejtőin.
A földön üldögélve, mély sóhajjal húztam közelebb magamhoz, a megsárgult időmorzsák darabjait.
A múltam apró szeletkéi kinyíltak, és lassan visszaszivárogtak az eltelt éveim emlékei.
No lám – derült fel a tekintetem egy gyermekkori kép láttán, ahol rendezett ruhában, majd hét évesen, álldogáltam a nővéremmel, kéz a kézben a Balatoni rév korlátjának dőlve.
Ahogy magával ragadott a régi nyár íze és illata, még hallani véltem a komp, semmihez sem hasonlítható kürtjét is, amint élesen belesüvölt a délelőtti víztükörbe.
Álltam ott, a korlátnak dőlve, és napbarnított bőrömön éreztem a szél, enyhe lengedezését.
Imádtam ezeket a hosszú, élménydús nyári napokat, és emlékszem, mennyire vágytam az ilyen, és ehhez hasonló kalandokra, amikor számomra ismeretlen helyekre indultunk.
Találomra a kezembe vettem a következő fotót.
Kedvtelve nézegettem. A pillanatfelvétel, egy konyhán készült, valamikor a kilencvenes évek végén. Frissen vasalt kabátban, jólfésülten álldogálok, és mellettem, a tálalópulton csinosan sorakoznak a kitálalt ételek. Mögöttem a párával telt konyhában, a barátaim dolgoztak, és edények sorakoztak a tűzhelyen, katonás rendben. Még a merőkanalak nyele is egy irányba nézett. Mindenhol csend, rend, fegyelem és tisztaság, ahogy az egy normális konyhán elvárható.
Szeretem a rendet és a tisztaságot. Szeretem a megszokásokat és az általuk keltett biztonságot. A konyha, olyan, mint az élet. Ha rend van az ember fejében, rend van körülötte is.
Ha egy hűtő rendezett, és mindig ugyanott van minden, bár unalmas, de sokkal könnyebben látja át a szakács, hogy miből mennyi van, és éppen mi fog elfogyni az elkövetkező időszakban.
No lám. A következő fotó, Görögországban készült.
Hosszú fürtökben lógó hajamat piros, rikító sállal fogtam össze. Lejjebb, kopott farmering, lazán szétnyitva, rövidnadrág, és a lábamon befejezésképpen, porral fedett, szakadt westerncsizma.
A sós, tengeri levegő, betör a szobámba, és ujjaim ismét fekete homokot markolnak az Égei-tenger partján. Minden volt ott az életem, csak megszokott és rendezett nem. Napról napra, de volt úgy, hogy óráról órára változtak körülöttem, és bennem a dolgok, viszonyok, vagy helyzetek.
Egy volt csak biztos, hogy semmi sem biztos. De bármilyen ijesztő és zűrzavaros is volt, imádtam. Megéreztem – életemben először a saját bőrömön -, hogy milyen a nagybetűs kaland. Soha sem tudtam mit fogok dolgozni a következő héten, sőt azt sem, hogy az aznap esti spontán dorbézolás, mikor fog véget érni, de nem is izgattam miatta magam.
Ültem, karba tett kézzel. Ott tornyosult előttem, életem majd minden pillanata.
Erő és gyengeség, rend és kiszámíthatóság, káosz és zűrzavar, a sárgásan fakuló régmúltam képein. Ültem a földön, a széthullott fotók és papírok között. A cigaretta, már percekkel ez előtt elhamvadt az ujjaim között. Már nem néztem a fotókat.
A képek a fejem belső vetítővásznán jelentek meg. Pillanatról pillanatra újabb és újabb.
A rég és közelmúlt, válogatás nélkül önti, üríti tartalmát belém, ahogy egy részeges kukásember hajnalban, a csordultig teli szemetesek között.
Mi van itt?
Mi történik velem?
Ez lennék én?
Válaszképpen egy film kezdett peregni előttem.
Szárazság és por. Andalúzia. Via de la Plata. A táj bizarr és kihalt. Forróság és reménytelenség tép szét, és a sós, maró izzadság úgy folyik rólam, mintha percekkel ezelőtt zuhanyoztam volna. Hátamon a túrazsák súlya, már olyan teher, mely a hosszan mögöttem maradt keserves kilóméterek mutatója.
Útjelzés órák óta sehol, de előttem a távolba futó út, ezüstösen csillog a késő délutáni verőfényben.
Tétova vagyok. Aznap, nem először tévedtem már el.
A meglepetést és a kétségbeesést, hosszú órákkal ezelőtt egy kiszáradt patak partján hagytam, valahol Mérida után, ahol szerintem, már biztos régen kimúltak.
Egy biztos. Eltévedtem.
A sikító félem, keserű nyálként próbálta áttörni a megszokást és a biztos beletörődés hamisan kecsegtető falát. Bizarr, semmihez sem hasonlítható jókedv bugyogott fel belülről, és nevetésszerű rohamban tört ki belőlem.
Majd, hogy a meglepődésem még inkább fokozódjon, a nadrágom zsebében megcsörrent az eleddig méltatlanul hanyagolt telefonom, hosszú hetek némaságát törve így meg.
Annyira meglepődtem, hogy egy mozdulattal kikaptam a zsebemből.
– Halló! – szóltam bele, szárazságtól kásás hangon.
– Szia. Merre vagy? – kérdezte az ismerős hang, érdeklődve a távoli messziből.
– Fogalmam sincs… – szakadtak ki a szavak száraz torokomból, de olyan vidáman, szinte nevetve, akár ha azt újságoltam volna el, hogy most nyertem egy tetemesebb összeget a lottón. – Nem, de nem is érdekes, hogy hol vagyok! – dupláztam rá, az előzőre, töretlen vidámsággal, akár egy idegileg labilis pávián.
– Eltévedtél? – jött a hang az éteren keresztül.
– El, de nem érdekes, hisz annyira soha nem tudok eltévedni, hogy abba ne legyen valami visszavonhatatlan, vagy törvényszerű.
Mély és értetlen hallgatás a telefon túloldalán.
– Minden rendben,- folytattam megnyugtatásképp – és az eszem sem ment el, csak ezt teszi az emberrel az élet, ha kimozdul végre a komfortzónájából.
– Tehát rendben vagy? Teljesen? – derült fel a vonal másik felén a hang.
– Nyugi! Még menthető vagyok! – feleltem indokolatlanul hatalmába kerítő vidámsággal.
Felismertem valamit…
Felismertem valamit!
Felismertem, és ez a pillanat, ha nem is egyből, de szép komótosan, helyretett még néhány kószán veszteglő elemet, az élet nevezetű kirakósból.
Ha analízisen lennék, most jönne az, hogy az éltes, már sokat látott doktor, egyik szemöldökét – mondjuk a jobbikat -, végtelennek tetsző, ráncokkal szabdalt homloka közepéig emelné, és így jelentené ki – nem sok részvéttel: Önnek kettős személyisége van.
A képzeletbeli szigorú diagnózis igaznak bizonyulna, mert súlyos tényekkel van alátámasztva.
A tény az, hogy bennem lassan ötven esztendeje él együtt, egy kifejlett, rendszerető, pedáns nyárspolgár, és egy mindenre elszánt, a végletekig könnyed, bohém kalandor.
Szóval a tévelygő kalandornak, a rendszerető énem rácsap, az amúgy piszkos kezére, hogy, ej, kedves Sztrovacsek, nem szépen tetszett eltévedni, nem is oly régen. Kérem, forduljon vissza, az előző – megjegyezném, hogy tizenöt kilóméterrel előbbi – útjelzés irányába, majd sétáljon szépen egyenes vonalban, nyugodt, katonás fegyelmezettséggel. És máskor derékszög alakban tessék eltévedni.
– Hess! Hess innét! Csúnya Vendriner Piroska, akkor se fordulok vissza!
Nyelvöltés.
– Beeee!!!
Mi van???
Semmi.
Vagyis minden.
Kész a diagnózis: normális életre alkalmatlan, vagy csak súlyos korrekciókkal élhet tovább a beteg, és persze nyugodjon tovább, békétlen békében, amíg csak akar, vagy tud.
Elég! Itt és most elég!
És míg az út, ha illetlenül porosan is, és nem túl egyenesen, de futott tovább rend nélkül a lábam alatt, rájöttem, egy kiút létezik csak: nevetni, nevetni, nevetni. Kinevetni magam. Minden, néha esetlenül rendezett kettősségemet.
Mert, ahogy egy a nagy hadvezértől, Wágner úrtól, egy opera dallamát követve megtanultam, békülj ki magaddal, és kacagj Bajazzó, mert ez az élet már így megy ki.
Ennyi és pont.
Na, jó, de az a pont, legyen ám rendesen, geometriailag megszerkesztve kérem szépen.
Nem!!! Csak egy slendrián, hanyagul odavetett pont lesz, és most már csönd legyen ott bent!
Ülök a földön, ki tudja már mióta, a szétszóródott papírok és képek között.
Rend lett magától?
Egy fenét. Semmi sem változott az elmúlt két órában.
Maximum annyi, hogy ráébredtem újra – hisz figyelmeztettek fentről -, hogy a béke legyen statikus, mint az az ember, aki múltkor felmérte a házam építési helyzetét.
Na, az volt csak igazán statikus!
Ennek örömére megegyeztem magammal, hogy most aztán szépen rendet rak a nyárspolgár a szétszóródott papírok között, de utána a kalandor, a kiált atrocitások fejében, kap egy pohár szőci pálinkát a jobbikból.
És lőn világosság, csend és béke.
Mert Isten is megpihent, ahogy én is, mert látánk, hogy jó, a hetedik napon.
szöveg Régeni János
emtévé
