Állok az idegen folyosón, egy új munkahelyen.
Nem először történik meg velem, és valószínűleg nem is utoljára. Kezem az ajtó kilincsén pihen nem tudva, hogy ismert, vagy ismeretlen percek állnak előttem. Az élet sokszor sodor elénk hasonló szituációkat, hogy ellenőrizze megtanultuk-e, a leckét, vagy, hogy új utakat, lehetőségeket mutasson.
Minden új kezdete, és minden régi lezárása, egy ajtó átlépésével kezdődik.
Ami utána történik, az már úgy sodorja magával az embert, mint megáradt folyó, a korhadt fatörzset, tavasszal, a hóolvadás idején.
Csak az ajtót figyelem, de az még nem árulkodik. Várakozásom pillanatai, éveknek tűnnek. Kezem a kilincsen pihen. Lassan, egy hosszú perc után, az az érzés kerít hatalmába, mintha jártam volna már itt…
Gondolataim úgy kalandoznak el, mintha egy régi, berozsdásodott ajtót feszegetnék, ami morcosan, csak tessék-lássék tárja ki beragadt szárnyát. Gondolatban nagyot rúgok bele.
Lassan kinyílik, és az emlékek hullámai, úgy törnek rám, mint az éjszakai rabló. A rugdosástól leomlik köröttem minden. Az omladék alatt ott kuporog a valóság, majd elém tárul a múlt minden részlete.
De nem ez a lényeg. Hiszen a múlt, már csak egy régi emlék, ami nem elevenedhet meg többé, legfeljebb utat mutathat nekünk, hogy az idők vándorai, mit és hogyan csináltak akkor, és hová jutottak azóta.
Az ajtó a lényeg. Nem más, csak az ajtó.
Ha szimbolikusan is, de ajtók között és ajtókon keresztül élünk, egész életünkben, hogy majd földi létünk utolsó pillanatában, átlépjünk az utolsó, legsúlyosabb ajtón, a halálon.
Ilyenek az ajtók. Vannak, voltak, és lesznek is mindig, mindenféle kivitelben és formában. Nem akarok elmerülni a múlt hordalékai között, de mindeközben felsejlik egy elfeledett történet, a régmúltból.
Gyerekkoromban gyakran előfordult, hogy egyedül kellett lennünk otthon a kistestvéremmel, mivel édesanyánk, késő estig dolgozott. Félelmetes esték voltak ezek számára. Minden új árnynak, és reccsenésnek külön értelme és jelentősége volt a csendben.
A rémület úgy járkált körülöttünk, mint farkas, az estében megpihent birkanyáj körül.
Hogy meg tudjam vigasztalni, kitaláltam neki egy mesét.
Kezembe vettem üres füzetet, és az egyik lapra rajzoltam egy nagy ajtót.
– Tudod – kezdtem mesélni – van a világon, egy csodálatos ajtó, ami azért van, hogy neked segítsen, amikor szükséged van rá. Azért létezik, hogy soha ne félj, még akkor sem, ha egyedül vagy, és a sötétség árnyai úgy táncolnak, sejtelmes képeket vetítve a falra, akár a rét virágai, az esti szélben.
Rám meredt, és kitágult pupilláján láttam, hogy érzi és éli, a formálódó mesét.
– Ha bajban lennél – folytattam -, vagy megrettennél valamitől, ha már úgy éreznéd, semmi sem segíthet rajtad, akkor nyisd ki, és én ott leszek az ajtó mögött, hogy megvédjelek. De vigyázz! Csak akkor tárd ki, ha úgy érzed, már nem tudsz uralkodni a félelmeden, mert ezt a csodálatos ajtót, csak egyszer lehet kinyitni az életben. Érted? – kérdeztem tőle.
Bólogatott.
– Biztos?
– Hát persze! – felelte fülig érő szájjal, majd magához ölelve a nyitott füzetet, békés álomba merült a kiságyában.
Sokáig ültem mellette a földön, az álmát vigyázva, és azon gondolkoztam, hátha, ez nem csak mese. Hátha tényleg létezik egy ilyen ajtó, ami végszükségben kinyitható, és minden szörnyűségtől megóv az életben.
Egyszer, jó pár évvel később, megkérdeztem tőle, hogy kinyitotta e valaha azt a régi, rajzolt ajtót.
Felnevetett, és azt válaszolta, hogy soha, mert amikor már majdnem megtette, erőt vett félelmén, mert eszébe jutott, hogy csak egyszer lehet kinyitni.
A mai napig, ha megállok egy-egy, ajtó előtt, mindig eszembe jut ez a régi mese.
Az ajtók varázslatosak. Mindig eltakarnak valamit. Míg zárva vannak előttünk, sejtelmesek, ijesztőek, vagy éppen kíváncsiságra sarkallnak. Egy új, izgalmakkal, kalandokkal teli, ismeretlen világ bújik meg mögöttük, ami csábít, vagy félelemmel tölt el minden élőt.
Az ajtók határok. Megmutatják, a küszöbön átlépve, hogy valami véget ért, és onnan valami új, valami más kezdődik, úgyhogy visszatérni nem ildomos, és nem is érdemes.
Állok egy idegen folyosón, egy új munkahelyen.
Nem először történik meg velem, és valószínűleg, nem is utoljára. Kezem a kilincsen pihen. Kétségeim, és a változástól való félelmem elpárolgott, mint a sós vizű tó, kevéske cseppjei. A végén, abban sem marad más, mint a tiszta só. Az örökös változás, pedig olyan, akár az élet sója. Nélküle nem ér semmit az életünk. Só nélkül, még a legjobb étel, és élet is csak semmirekellő táplálék. Nem gondolkozom tovább, mi van az ajtó mögött, hogy mi vár rám, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy valami változni fog. Hogy a jó irányba, vagy a rossz felé, azt csak később fogom megtudni, ha majd a következő ajtó küszöbéről visszatekintek.
szöveg Régeni János
kép Pataki Takács Edit
emtévé
