Hideg fuvallat indult a csúcs felől, végigrohant a még zöldellő erdő felett és megborzolta a fák koronáját. Az egyik öreg tölgy ágán egy tétova, megsárgult levél csak erre a jelre várt: úgy döntött, útnak indul. Hangtalanul eresztette el az ágat, amelybe oly szorosan kapaszkodott a tomboló nyári zivatarok idején, kecsesen a mélybe vetette magát, rásimult a szél hátára és vitorlázni kezdett. Lágyan ringva ereszkedett az ágak kuszasága közé, néha átbillent egy-egy, még zöldellő testvérén, végül puhán a talajhoz ért és végleg elszenderült.
Nem ébresztette fel az első esőcsepp sem, amely tompán puffant mellette egy száraz mohapárnán. Aztán még egy kövér csepp hullott alá, majd még egy és még egy. Az október hideg könnyei lassan betakartak mindent. Köd borult az erdőre, s egyre több levél költözött le panorámás emeleti lakosztályából, hogy megpihenjen a földszinten.
Azonban milliárdnyi élet kapta fel fejét a talajszemcsék közé bekúszó nyirkosságra. Láthatatlan spórák végtelen serege kezdett duzzadni mindenütt az erdőn. Ott voltak ők a fák kérge közé szorulva, a lehullott levelek alatt, a sziklák repedéseiben megállt porban, a korhadt farönkök tövében, de még a mohanövénykék száracskáinak sűrű kuszaságában is. Észrevétlenül kezdtek fonalakat hajtani minden irányba, csendben tapogatózva a legsötétebb zugokban, keresztül-kasul átszőttek minden élőt és élettelent. Egyenesen növekedtek, elhajlottak, keresztezték egymás útját, összegubancolódtak, s időről időre egyre óriásibbak lettek. Másnap már szemmel látható volt a változás az erdőn, mintha pókok serege munkálkodott volna szorgosan. Végül szinte nem maradt érintetlen pontja a talajnak: milliárd és milliárd élet fonódott össze. Mintha egyetlen hatalmas, lüktető organizmus kelt volna életre a felszínen, egy óriási feldolgozó üzem, amely magába szippant mindent, amit az erdő a szőnyegére hintett.
Harmadnapra pedig kivirágzott a szurdok. Az egységes áttetsző és fehér fonalmassza hirtelen átalakult. Emitt karcsú őzlábgombák törtek a magasba, amott szépséges pereszkék, másutt kövér pöfetegek. Az egyhangú, pókhálószerű kuszaság hihetetlen szín- és formagazdagságban teljesedett ki mindenütt, amerre a szem ellátott. S ahogy az első tavaszi virágok előcsalják a megporzókat, úgy jelentek meg idén is, szinte varázsütésre, a gombamezők parányi betakarítói, az atkák végtelen seregei.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
