Szokatlan tavasz ez a mostani. Az erdőn még mutatják magukat a hóvirágok, alig-alig zöldülnek a fák, és a legszomorúbb, hogy csörög az avar a nagy szárazság miatt. Normafa talaja olyan, akár a sivatag. Szél röpteti a megpöndörödött, zizegő tölgyleveleket, s léptem alatt porlik a föld. Itt lenne az ideje, hogy a talajlakó lények népes sokasága elinduljon és megkezdje a szőnyeg eltakarítását, amit az ősz hagyott maga után. Az avarban azonban nem mozdul semmi. Mélyen szunnyadnak még az atkák, ugróvillások és földigiliszták.
A sivatagban vannak azonban oázisok. Hatalmas, öreg tölgyek korhadó törzsei hevernek szerte az avaron. Az utolsó menedékek, ahol maradt némi nedvesség. Ahogy megemelem az egyiket, nyüzsgő tömeget pillantok meg, szinte forr az élet. Hatalmas tejfehér giliszták illannak vissza járataikba, ugróvillások sokasága rebben szét a kérgen tenyésző gombákon, atkák és álskorpiók mozdulnak lassan, hogy elhúzódjanak a hirtelen világosság elől. Kisvártatva a dermedt barna százlábúk is magukhoz térnek, majd villámgyorsan fedezékbe vonulnak a cincérlárvák-rágta elhagyott járatokba. Kusza szövedékeik közepén mozgolódni kezdenek a kisebb-nagyobb eretnekpókok, lassan, kimért mozdulatokkal mérik fel a megváltozott helyzetet. Egy hatalmas nőstény azonban nem mozdul. Szemügyre veszem az impozáns példányt, hisz rég láttam már ilyen tekintélyt parancsoló méretűt. Apró szemei megcsillannak a fák között beszűrődő fényben, s csak akkor veszem észre, hogy szokatlan koronát visel. Olybá tűnhet, hogy törmelék tapadt a fejét borító szőrökre, a törmelék azonban szabályos alakú. A töviskoszorú eleven lény. Egy páncélosatka. Lassan megmozdítja lábait, egyiket a másik után. Másodperceim voltak csupán, hogy farkasszemet nézzek a pókkal, amely békésen tűrte hívatlan vendégét.
Egyetlen fénykép után az atka odébb ballagott. Megfontoltan, akár a kaméleon, puhán lépdelve, akár a macskák. Átverekedte magát a pók lábait borító szőrök erdején, majd lassan leereszkedett róla és elhúzódott, egyenesen a fenyegető csáprágók alá. Az eltévedt nyurga lábú páncélos el sem érte rokona, a félelmetes ragadozó ingerküszöbét. Az eretnekpók mozdulatlanul állt, még akkor is, amikor a farönköt óvatosan visszagörgettem, vigyázva, hogy egyetlen lakója se sérüljön. Az oázis rendje végül helyreállt.
A fotón: nagy eretnekpók (Amaurobius ferox), fején egy apró lebontó páncélosatka (Damaeidae sp.)
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
