Somlai Tibor AZ IGAZLÁTÓ BESE

 

A Madarasok legendás táltos vérének hírét erősítette az alábbi történet is.

Régebben volt, hogy egy tiszai úr beüzent neki, kellene egy jó sas, ami elijesztené a nyáj körül ólálkodó farkasokat, toportyánokat. Volt neki vadász madara elég, de azok nem erre vannak.
Madarasnál volt egy nagy, kétéves fehérfarkú réti sas. Ez rendesen inkább a vizet vadászta halért, récéért, de jól nevelve levert bármit amire ráeresztették. A rangos vásárra maga az úr jött el, lovon, három lovas szablyásával meg pár gyalogszolgával. A tisztesség kedvéért Madaras evezett ki hozzá. Az úr jó egészséget, békét kívánt neki.
– Néked is hasonlóképpen – mondta és fürkészte annak tekintetét.
Amaz gondosan végignézte az előtte álló nádi embert, majd hangosan szólt.
– Látom már jó helyen vagyunk. De a besét még nem láttam.
Erre Madaras kiválogatott a nyakán lévő fasípokból egyet, belefújt. A tanya nem volt közel, de ide hallatszott a nagy szárnyak suhogása, amit a madár felemelkedett, aztán némán, mozdulatlan szárnnyal átsiklott a széles folyó fölött, És rászállt a felemelt karra kötött bivalybőr ülőre. Irdatlan madár volt, de a madarász karja meg sem mozdult.
– Egyenest. – mondta elégedetten az úr, majd megsimogatta a sas hatalmas szárnytollait.
Az nézte a kezet és kettőt pattintott csőrével, de nem húzódott az érintéstől.
– Szép jószág.
Madaras felnézett a madárra.
– Csak annak enged aki tiszteli.
A mellettük toporgó gyalogszolga mérgesen nézte, hogy ez a vadember hogy mer beszélni urával. Szólt volna, de megakasztotta az úr tekintete, mely tisztelettel nézte a sast tartó embert. Intésre bort töltött urának, majd mikor az mérgesen ránézett a réti embernek is. Azok koccintottak és némán ittak.
– Meg lehetne próbálni? – kérdezte az úr, s mert Madaras bólintott, a szolgálót elirányították a rétre, űzzön fel valami lecsapnivalót. Az morogva futkározott fel s-alá.
Egyszer aztán csak felugrott előle egy vén aszott baknyúl, neki egyenest a világnak. Madaras megbillentette a sast, az leugrott a kézről, hatalmasakat csapva emelkedni kezdett. Ahogy egyre magasabbra szállt, együtt fordult a nyúllal. Mikor már elég közel és elég magasan volt, kissé összébb húzta a szárnyait, hogy zuhanva vágjon rá a zsákmányra.
De váratlanul fordult egyet és a nyulat hajtó szolgáló felé indult. Az ijedtébe a földhöz vágta magát, de lassú volt. A nagy madár rávágott a fejére, fel is vágta a bőrét, leemelte süvegét és tovasiklott vele.
Az úr hökkenve nézett Madarasra, aki értetlenül, mérgesen dobbantott. De csak felemelte a kezét, amire a nagy madár rászáll.
– Hát e meg? – kérdezte, mintha várta volna a választ.
Erőset rántva kapta ki a süveget a karmok közül. És lám! A süvegből kiesett valami csilingelő fényesség. Mindketten lenéztek. A földön egy ezüst karperec, pár arany függő, meg egy érméből kötött nyakbavaló feküdt, vékony szíjjal megkötve. Összenéztek, majd a távolabb kezeit tördelő szolgálóra. Az úr a fejével intett lovasainak, kik elnyargaltak elkapni a zsiványt. Felvette az ékszereket, dobálgatta a kezében, majd becsúsztatta a lova nyerge melletti iszákba. Rátette a kezét a fejét rázó madarász vállára. Nézte az arcát, majd felvillant a madárra. Be egyformák.
– No magyar! Bármit kérhetsz érte.
Hogy aztán a bese bírói tisztet kapott, vagy farkasokat vágott e a Kóródi határban, nem lehet tudni, de hogy úri dolga lehetett az biztos.

emtévé