Szinte a múlt ködébe veszett már az a családi legenda, miszerint már akkor táncolt, amikor lábra állt.
Van annak már jó ideje, de hány éve is? Ráncolta erősen a homlokát, hogy kiszámolja…de mindig eltévesztette a számolást. Ej, hát mit számít már ez! – csapott az asztalra mérgesen.
Körülnézett, hogy valaki látta-e, mi történt vele. De a népek tovább beszélgettek. Csendült a pohár, több asztaltól felharsant a nevetés.
Az általános vidámság őt is elragadta. Izgatottan topogott a magassarkú cipőjével az asztal alatt. A talpalávaló tovább hallatszott. A párok nekimelegedve forogtak a parketten.
Micsoda nóták voltak azok régen! Hej, micsoda dallamok! – nosztalgiázott tovább fejét a kezébe téve. Főleg a múlt század szerzeményeit kedvelték, de hát nem is csoda, hiszen annak a századnak a szülötte volt. Abban növekedett, serdült, vált felnőtt nővé.
Mindig imádta a muzsikát, de főleg a táncot. Táncolt ő szinte minden népszerű melódiára, ahogy meghallotta a muzsikaszót, már izgatottan toporgott a lába az irodában is, ahol robotolt. Nem volt neki való az az élet, de az apja nem engedte, hogy mindenféle nótás bandával vándoroljon városról városra, hiába könyörgött neki, hogy hadd menjen. Nem akarta azt a bizonytalan életet az egyetlen lányának, hát nem. Legyen csak a biztos megélhetés, még ha az unalomba majdnem belefulladt is.
Bár voltak az évek alatt szép pillanatok is. Szerveztek munkahelyi táncos rendezvényeket, még azt is megengedték nekik, hogy a születésnapokat is megünnepeljék.
No, volt ám ott mindenféle dal, énekeltek is a nagy muzsikálások mellett, és pörögtek, forogtak a kikeményített, alsószoknyás ruháikban! Hogy várták, hogy készültek rá!
Hirtelen elnémult a zenekar, levonultak a táncosok. A nők zsebkendőikkel itatgatták a nyakukról csorgó verítéket. Ő is ivott egy kortyot a borból.
Rozé, persze. Mert most az a trendi. Szívesebben ivott volna ő fröccsöt, nem ezt a puccos rozét, de nem merte megkérdezni a pincért, hozna-e neki ilyet. Úgy érezte, hogy illetlenség ez egy ilyen esküvőn.
Hát még az esküvők! Mennyi helyen volt, mindenhová meghívták, mert tudták, fáradhatatlanul táncol. Ezért a táncpartnerével ment mindig, aki ugyanolyan hévvel imádta a zenét és a táncot.
És így mindig jó hangulatot csináltak a lakodalmakon – mert azok inkább nagy, falusi lakodalmak voltak, mint ilyen elegáns esküvő, mint ez itt most.
Idegesen fészkelődött a helyén. Nézte a társaságot. Kicsit idegenül érezte itt magát. Egyedül jött, a táncpartnere sajnos messzi országban él már évek óta. Nem nősült meg soha, úgy tudta. Nagyon hiányzott neki. Pedig jó lett volna táncolni nagyon! A lába megint idegesen toporgott az asztal alatt.
Ahogy nézelődött ide-oda, mint valami ideges galamb, megint zeneszó csendült fel és egy ismerős szám. Megdobbant a szíve rá. Ez volt az ő kedvenc számuk. Ez a szerzemény meg hogy kerül ide, mikor eddig más stílusú számokat adtak? – kerekedett el a szeme. Törte a fejét rajta, de nem értette a helyzetet.
Valami megrebbent a bal vállán. Csodálkozva nézett oda. Egy snájdig, középkorú, őszes halántékú férfi mosolygott rá a magasból, majd közel hajolt a füléhez és belesúgta:
– Táncolj csak!
Nem várta meg, amíg a férfi befejezi a mondatot. Sugárzó mosoly terült szét az arcán.
Hirtelen állt fel, kihúzta magát, kezét végtelen gyöngédséggel belecsúsztatta a férfi kezébe.
A régi eleganciával, kecsesen sétáltak ki a táncparkettre és meghitten táncolni kezdtek az ő dalukra.
A világ helyre állt.
kép Marc Chagall
emtévé
