A nevem Giacomo Casanova. Bár mondhatnám, hogy saját kezűleg vetem papírra a történetemet, de sajnos ez nem áll módomban. Halott vagyok. Több, mint kétszáz éve. Hogy mégis mesélni tudok, az neked hallgatóm, talán szerencse, de számomra maga a téboly. Egy időben sokat foglalkoztam okkult dolgokkal, elmélyedtem a kabbala kutatásában, de arra sehol nem találtam utalást, ami a halál után történik azokkal, akikről szobrot készítenek. Sokan igyekeznek olyan életet élni, hogy ne csak szeretteik emlékeznek rájuk. Szeretnék, ha nevük sosem törlődne az Idők Nagy Könyvéből. Fogadd meg a tanácsomat barátom és óvakodj tőle, hogy a hiúság csapdájába ess, mert hatalmas árat fizetsz majd; ahogy én is vezekelek, nap mint nap. Fájdalommal és mardosó, sosem csillapodó vággyal, amit kielégíteni semmi reményem sincs.
Régi legenda az, hogy az arckép ellopja a lélek egy darabját. Egyszerű ember nem is engedi lepingálni magát, csak az urak azok, akik fittyet hánynak az efféle a babonaságra, ahogy én is csak nevettem rajta. Uralkodókról, pápákról, nemesekről készült festmény, szobor, annyiféle illusztráció és firkálmány, hogy ha a babona igaz lenne, már haláluk előtt lélektelen, üres porhüvellyé váltak volna. Most már tudom az igazat. Lelket csak egy másik lélek lophat el és zárhat bele egy alkotásba. Míg csak a külsőségek, a cicoma, a nagy orr vagy a hattyúnyak, amit ábrázolni akar a mester, addig nincs hatalma sem élet sem halál felett. De amelyik megragadja a modellje igazi, legbensőbb, pőre valóját, az be is zárja a művébe. Halál után is visszahívja és rabjává teszi a mélyben rejlő, lüktető vágyat, ami életében mozgatta az illetőt.
Nem mesélem el azt a szörnyű félelmet, amikor magamra eszméltem itt, a mostani létezésemben. Mintha apránként, égető kínok közepette szuszakoltak volna bele a tágas mindenségből ebbe a szűk és mozdulatlan valóságba. Azt mondták, a kor egy híres művésze készítette a szobrot rólam. Nemesemberként ábrázolt, férfikorom teljében. Göndörödő, finoman kidolgozott parókámon szinte érezhető a rizspor illata. Szemem éles tekintete, arcom megformálása majdnem tökéletes másom, ahogy a kabátom is mintha bronz helyett a legdrágább párizsi szövetből és velencei csipkéből lenne. Ezen gyönyörűségek mellett, nyitott nadrágom elején, teljes valójában ott ágaskodik férfiúi ékességem.
Pompázatos ünnepségen, hatalmas taps és pajzán kuncogás közepette leplezték le a rólam készült szobrot, nem is sejtve, hogy minden szavukat hallom. Életrajzomat és szerelmeim történetét kiemelkedő korrajzként, kalandos viszontagságaimat tevékeny élni akarásomnak és sokszínű személyiségemnek tudták be.
Idővel kiderült számomra, hogy egy gazdag és hóbortos férfiú szállodájának kertjében élek. Már amennyiben életnek lehet nevezni azt a gyötrődést, amiben részem volt. Ha azt hiszed nyájas hallgatóm, hogy csupán a bronzban rekedt élet kínjáról beszélek, feltehetőleg sosem volt csillapíthatatlan erekcióban részed.
Az első egy kipirult arcú, tizenhárom év körüli leányka volt, aki estefelé, az elcsendesedő tücsökciripelés közepette felmászott a szobromra. Nem láttam, csak éreztem őt, ahogy kezével a vállamba kapaszkodik és apró száját egy hosszú sóhajnyi időre rátapasztja a számra.
Aztán, legnagyobb meglepetésemre, forró tenyerével megérintette meredező lőcsömet és alig hallhatóan azt suttogta: „azt akarom, hogy engem szeressen!”.
A vágy szinte eszemet vette, úgyhogy percekbe telt mire ráébredtem, hogy feltehetőleg nem rám gondol a leányka. Valaki mást szeret.
Egyre gyakrabban ismétlődött meg ez a jelenet a parkban. Eleinte csak alig serdült diáklányok látogattak meg az esti félhomályban, később már asszonyok is jöttek. Már nem is titkolták, nem voltak olyan riadt kis madárkák, mint az az első. Nevetve segítették egymás felmászni. Egyik másik csak szűzies kis csókot lehelt a számra, de volt, amelyik derekasan, hosszan csókolt. Ők már nem olyan puhán és félősen érintettek meg, mint az a piruló kislány. Bátran szorították markukba a falloszomat, amelyet – állításuk szerint – úgy felmelegített a nap, hogy olyan volt a fogása, mintha élnék. Mindegyik elrebeget a varázsszavakat: „azt akarom, hogy engem szeressen!”.
Így lettem legendából egy babona része. Ha életemben ezer nőt tettem boldoggá, most engem több ezer tett boldogtalanná. Míg az alkotóm csupán a fájdalmas vágyakozást ültette belém, ami egyrészt a kielégülést sóvárogta, másrészt az asszonyok szemét bepárásító reménykedés izgató látványát, hogy bármire képesek azért, hogy teljesen boldoggá tegyenek, és ezzel végre birtokolják lelkem minden rezdülését. Ahány lecsukódó pillát, kéjtől elnyílt ajkat, bujaságtól csatakos ágyékot láttam életemben, annál százszor több nő rebegte most a fülembe, hogy azt akarja, hogy más szeresse.
Kínlódtam, fájtam és vágytam reggeltől estig, miközben naponta sokszor kellett elszenvednem a megalázó mellőzést, a lelketlen tapogatást, a szívtelen kacagást.
Évek teltek így.
A park hátsó részén már magasra nőttek a fák, a burjánzó bokrok meghitt zugokká varázsolták a pihenőpadokat. Testemet lassan belepte a patina csak a szám és kivont falloszom ragyogott eredeti bronz színében.
Sosem kívántam jobban, hogy felejtsenek el. Nem akartam asszonyt látni. Talán szomorú dolog az aggkori tehetetlenség, de a kielégítetlen tetterő kínja sokkal megalázóbb érzés volt számomra.
Esztella egy kora nyári reggel bukkant fel. Vártam, hogy ő is, mint a többi sóvár asszony, majd közelebb jön, de nem jött. Leült a szemben levő padra, elővette a könyvét és olvasott. Néha felnevetett. Ha nem ült volna pont velem szemben, nem is láttam volna belőle semmit, ahogy a többiekből sem. Csak kapaszkodó kezek súlyát, a hideg testemhez préselődő elevenségtől forró csípők mozgását éreztem, és a péniszemen az érintésük mintha nem is valóság, csupán egy felkavaró emlék lenyomata lenne.
Ez a lány azonban nem ért hozzám. Reggelente kijött a parkba és időnkén hangosan felolvasta a számára szórakoztató részeket a könyvekből. Olvasott és nevetett. Barna fürtjei ritkásan és bohókásan göndörödtek kerek arca körül, fitos kis orrával, vaskos derekával egyáltalán nem mondanám különösebben szépnek. Bár én mindig azt vallottam, hogy felfedezni egy nő belső ragyogását, az igazi férfi számára nagyobb kihívás, mint ugyanazt a nőt ágyba vinni.
Egy nap, befejezve a felolvasást, kacagva rám nézett.
– Mit szól, Casanova úr? Hát nem elképesztően mulatságos? Látom én, hogy még a maga szája sarkában is mosoly bujkál.
Leírhatatlan érzés fogott el. Majd szétvetett a remegés. Szívem szerint repültem volna hozzá, hogy a következő percekben bókjaimmal és óvatos cirógatásaimmal halmozzam el a lánykát, aki megszólított, miközben bronz testem rabja voltam. Tehetetlen őrjöngésemben majd eszemet vesztettem.
Nem számított már a többi nő, csak Esztellát vártam minden nap. Ha nem jött, zokogtam belül, ha eljött már a megjelenése első pillanatától a következő találkozást óhajtottam.
Másféle fájdalom volt ez a szomorúság, és mintha a testi kielégülés utáni vágy is eltörpült volna ahhoz képest, ahogy Esztella után sóvárogtam.
– Holnap elutazom Casanova úr! – nézett rám egy napon, miután becsukta a könyvét, amiből aznap egyetlen mulatságos sort sem olvasott fel. – Ősztől Svájcban járok iskolába. Közgazdaságtudományt fogok tanulni, hogy idővel majd átvehessem apám cégeit. De jövő nyáron újra eljövök. Vagy utána. Valamikor biztosan visszatérek!
A nap lassan ereszkedett a látóhatár szélére. Vörös fényétől véreztek a levelek, ahogy a szívem is. A lány pedig csak ült és nem indult. A homály rátelepedett a kertre és halványodó napfény bronzszínűre festette Esztellát. Már sötét volt, amikor sóhajtva felállt.
„ Elmegy, örökre elmegy” nyüszített bennem a félelem. Már nem voltam férfi. Gyerek voltam, akit elhagynak, szerelmes voltam, akit eldobnak. Úgy zokogtam magamban, hogy észre sem vettem, amikor Esztella felmászott a talapzatra. Ahogy egy macska surran el, egy pillanatra az ember lábához dörgölőzve, olyan volt az első érintése. Apró szusszanásokkal kapaszkodott fel, míg végül a nyakamat átkarolva, puha, meleg arcát az arcomhoz szorítva a fülembe suttogott.
– Tudom, hogy te értesz engem. Mást gondolnak rólad, mint aki vagy. Senki nem kíváncsi rá, hogy valójában mit szeretnél. Felhasználnak a saját céljaikra.
A bőrömet bizseregni éreztem az arcomon lecsorgó forró könnye nyomán. Egyre jobban szorított. Nedves ajka a fülemhez ért, miközben tovább suttogta a titkait.
Alig tudtam a szavaira figyelni.
Telt melle a mellkasomhoz szorult és fémbörtönömön keresztül is érezni véltem a mellbimbóit, melyek mintha kezem morzsoló simogatása nyomán váltak volna keményebbé, mint maga a bronz. Ujjai játékosan szaladtak végig felemelt karomon és nyitott tenyerembe csúsztatta forró tenyerét.
– Én a tiéd, te az enyém.
Lábát a derekam köré fonta, majd, mint valami ülőkén, kényelmesen elhelyezkedett kiálló férfiasságomon. Arcomat puha csókokkal lepte, miközben arról duruzsolt, hogy milyen magányos, és, hogy még sosem találkozott hozzám hasonló férfival, aki meghallgatja és megérti őt. Akivel ennyire közös lenne minden érzése. Suttogásába egyre több nyögdécselés vegyült, ahogy kapaszkodása közben ülőhelyén helyezkedett, míg végül a szája szélébe harapva a mellkasomra hajtotta a fejét és nem hallatszott más a csillagos éjszakában, mint ritmusos nyögdöső szuszogása. Ezer nő sikolyát hallottam már mikor karjaimban elélveztek, de az ő gyönyörteljes sikolyába halálfélelem vegyült, ahogy letört falloszommal együtt a fűbe zuhant. Egy pillanatig minden néma volt, aztán megkönnyebbültem, amikor felkacagott és már csak a kavicsos ösvényen futva távolodó lépéseit hallottam. Minta húzott volna maga után, lelkem kiröppent a bronzbörtön nyílásán keresztül és csak szálltam, diadalmasan az ég felé.
Azóta repülök, és mindenhol elsuttogom a történetemet, ahol egy férfi lelketlenül érint meg egy nőt vagy ahol egy nő szerelem nélkül adj oda magát valakinek. Meg kell találnom a férfiasságom elveszett darabját. Ha éppen hozzád került, kedves hallgatóm, csak meg kell simítanod és elmondani a varázsszavakat: azt akarom, hogy szeressen! Akkor ott termek, és teljesítem a kívánságodat!
emtévé
