A falu, utolsó magányos fényeit elhagyva, körbe ölelt a sötét,
A hideg szél, tolvajként lopta be magát a pulóverembe, hogy minden porcikám beleremegjen érintésébe. Felverte az út porát is előttem, ahogy a távoli hegyek felől lecsapott az Andalúz fennsíkra. Fejlámpám homályos fénycsíkjában tapogatóztam előre.
Milyen furcsa, csak az utat látom, semmi mást.
Tényleg ez lenne a legfontosabb, hogy mindig tudjam merre megyek?
Ez ad csak biztonságot?
Nem lehet, hogy az életem maga az út?
Sőt, maga az a tény, hogy úton vagyok. Nem kell mindig előre tudni, hová visz.
Hajt a hitem. Amiben, ha kell csukott szemmel, vagy akár vakon is bízom. Úgy követem, hogy nem tudom sem az irányát, sem a célját. Csak érzem valahol a lelkemben legbelül, hogy nem tévútra vagy romlásba visz, de épülésemért van és előre hajt. Mert ha nem ebben hiszek, minek indultam volna útnak.
Minek?
Hiszen a megtett kilométerek, csak úgy önmagukban, nem oldanak meg semmit.
Ha mindig minden kiszámítható és biztos lenne az életben, nem lenne ami az embert előre hajtja.
Egy idő után unalomba fulladna, minden nemes lelkület felé indító lépés és életérzés.
Minden utam célja az volt hogy az ismeretlennel nézzek szembe. Az ismeretlen és önnön magam megismerése hajtott előre. Kitárva szívemet mindannak, ami szembe jön velem az út során.
A hajnalból lassan vöröslő pirkadat lett.
Megálltam.
Meg kellett állnom, mert annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy a külvilágot, akár a talpam alól felszálló port, csak ködös benyomásként érzékeltem.
Furcsa érzések gyűltek össze a számban. Mintha két utat jártam volna egyszerre. A természet ébredező reggelében gyalogoltam, de közben lelkemben kapzsi mohósággal fordítottam fel, múltam nehéz szikláit.
Gyermekként kutattam a érzések között. Hol elfeledett örömökre leltem, hol vélt és valós sérelmeket vetítettem ki lelkem mozivásznára. Úgy váltakoztak a képek és érzések, mintha egy felgyorsított film peregne előttem.
Bárhol és bármikor állítottam meg a képkockákat, azonnal érzetek, ízek és illatok között találtam magam.
Felnéztem.
A Nap már delelőre járt és a forróság remegve izzott köröttem. A sárgán szállongó porban, apró cseppekbe rajzolta furcsa mintáit, a veríték.
Lassan visszafordultam.
Mögöttem, a vakon megtett úton, léptem nyoma egyenes vonalban, tisztán látszott a porba nyomódva.
Ez is egy út gondoltam, és újra elindultam. Előre, amerre a sárga nyíl jelezte.
Hirtelen szomjúság tört rám. A kulacsomból, langyos vizet spricceltem a számba és a maradékkal az arcomat mostam le.
A látóhatár szélén, a remegő forróságban, egy templom, haranggal ékesített tornya jelent meg. Lépésről lépésre bontakozott ki lassan, a sárgálló, kiszáradt Andalúz tájból, egy apró város, élően vidító körvonala.
Úton vagyok.
A helyes úton – jött a hirtelen gondolat és megszaporáztam a lépteimet.
Mennyi út és mind egyfelé vezet! Mindenhol léteznek utak. Hol így, hol úgy vezetve minket. Nincs más dolgunk – akár nekem itt a Via de la Platan – minthogy a jeleket hagyva, olvasva, olykor eltévedve, vagy meg-megállva, úton maradjunk.
Úton akkor is, ha kétségek tépnek, vagy vidámság szele frissíti a nehéz porral szitáló, forró levegőt.
Megyek és meg nem állok, hisz nem a megérkezés a cél, hanem az utazás és a tapasztalás…
kép Edit Álomvilága
emtévé
